Első Fejezet

Összkép

Mennyire magányos minden ember - hogy minden csak elszakítja, minden messzire sodorja őket attól, akit szeretnek.

Guy de Maupassant

 Kedvtelenül csipegettem az ölemben lévő hatalmas adag pattogatott kukoricából, miközben üveges szemekkel meredtem a tőlem pár méterre lévő televízióra, amelyben valami émelyítő, romantikusnak csúfolt nyálas film ment. Fintorogva összevontam a szemöldökömet, amikor elolvastam a nem éppen bizalomgerjesztő címet a képernyőn. Szívem szerint azon nyomban elkapcsoltam volna, amint a kezemben lévő távirányító segítségével megállapodtam ennél a csatornánál, azonban valami csoda folytán mégsem tudtam megnyomni a gombot. Hiába tettem rá az ujjbegyemet, nem tagadom, valami mégis megfogott a műsorban. Nem tudom, hogy mi okból kifolyólag, de hirtelen érdekelni kezdett a cselekmény, miközben lenyeltem a számban lévő ételmaradékokat.

   Hihetetlen, hogy az unalom mikre tudja sarkallni az embert!

   Merev pókerarccal figyeltem, ahogyan a képernyőn lévő szőke cicababa hangosan zokogva csapkodja a macskákkal díszített retiküljével a félmeztelen barátját. Rajtakapta a pasit egy másik lány társaságában, ráadásul a saját közös hálószobájukban. Necces.

   Bevallom, talán kissé túl kárörömittasan követtem figyelemmel, ahogyan a főszereplő könnyekkel küszködve kergeti ki a pasiját az ajtón. A sztori rendkívül közhelyes volt, mégis volt benne valami, ami még egy magamfajta lányban is furcsa érzelmeket ébresztette fel, bár természetesen ezt egyáltalán nem kell jó értelemben venni. Csupán arról volt szó, hogy boldogsággal töltött el az a gondolat, miszerint másnak is olyan csúnyán zátonyra futott a szerelmi élete, mint nekem. Pont. Ugyan normális esetekben egyáltalán nem vagyok ilyen csúfondáros típus - alias, egy megromlott ribanc - de ebben az esetben mégis hagytam, hogy a rosszmájú énem felülkerekedjen azon a jó kislányon, aki normális esetekben mindig lenni szerettem volna.

   Gúnyosan elmosolyodtam, amikor a spiné erőteljesen felpofozta a könyörgő srácot, mondva, hogy ezek után örökre felejtsék el egymást, mert amit a fószer tett, az megbocsáthatatlan. Ugyan teljesen tisztában voltam vele, hogy ezek az emberek csak egy előre megírt szerepet játszanak, mégis kaján öröm éltette minden egyes porcikámat, hogy nem csak én vagyok az a szerencsétlen, akit ilyen csúnyán kihasználtak a férfiak. Annak ellenére, hogy a képernyőn mozgó alteregóm csak egy agyonsminkelt színésznő volt, mégis simán bele tudtam képzelni magamat a helyébe.

   Már jó barátom volt a fájdalom.

   Sietősen megráztam a fejemet, mintha csak egy kellemetlenkedő legyet akarnék elhessegetni magamtól. Olyan erőteljesen rángatóztam, hogy a vörösesbarna hajfürtjeim ide-oda lebbentek az arcom előtt, de ez most csak egy jelentéktelen részletkérdés volt a számottevő gondolataim mellett. Megfogadtam, hogy bármi történjék is, többet nem gondolok Conorra. Megígértem magamnak, hogy többet nem fogok szomorkodni a fiú miatt, hiszen a drágalátos Mr. Richardson volt az oka, hogy alkalmam nyílt személyes találkozóba bocsátkozni a nagybetűs Magánnyal.

   Ilyen képletes fogadalmak kíséretében tömtem a számba egy maroknyi kukoricát, azonban amikor a tévés szőkeség pár pillanattal később már egy másik pasas társaságában vigasztalódott, émelyegve kaptam a távkapcsoló után. Ezt a fajta módszert nem különösebben preferáltam. Sosem kedveltem az ilyen kurválkodó életmódot folytató csajszikat, ráadásul pont egy ilyen kicsapongó életmódot folytató tyúk miatt veszítettem el Conort is! Még egy másodpercig utálkozó szemekkel tanulmányoztam, ahogyan a lány szipogva megcsókolja a legjobb barátját, akivel elméletileg már egy ideje többet éreznek egymás iránt. Ezt követően egy viszolygó grimasz kíséretében átkapcsoltam a sportcsatornára, ahol nagy megkönnyebbülésemre éppen egy érdekesnek ígérkező focimeccs kezdődött el…

- Már vártam, hogy mikor jön meg az eszed- hallottam magam mellől egy jól ismert, mély és férfias hangot, mire szemforgatva fordítottam Bill Kennedy, azaz a mostohaapám felé az arcomat, aki érdeklődő szemekkel pillantott a sportközvetítésre.

- Megint hallgatóztál?- faggattam megrovó hangon.

- Éppenséggel nem- mosolygott rám, aminek következtében a szeme körüli szarkalábak mély barázdákat vájtak az arcába. A hitetlen tekintetem láttán egy öblös kacajt hallatott. Hevenyész módon összehajtogatta a kezében lévő újságot, majd kedveskedve összekócolta a gondosan beállított hajkoronámat, mint ahogyan azt a büszke apák többsége tenni szokta a kamaszfiával. Azonban mivel én nem pasiból voltam, ez a gesztus sosem kifejezetten nyerte el a tetszésemet.

   Homlokráncolva igazítottam meg a frizurámat, miközben ő kedélyes hangulatban emelte el az ölemből a pattogatott kukoricával megrakott tálat. Ezekben a pillanatokban mindig úgy érzem, mintha az igazi édesapám lenne mellettem, hiszen annak ellenére, hogy rendkívül idegesítő, van benne valami meghittség, amit egyszerűen képtelen lennék körbeírni - Olyan hangosan nézed azt a marhaságot, hogy még a konyhából is tisztán hallottam minden egyes szót. Amikor az a Tina lány találkozott a barátja szeretőjével, akkor azt hittem, hogy menten beszakad a dobhártyám! Hihetetlen, hogy az édesanyád és te napestig el tudnátok nézni ezeket a baromságokat…

- Nyugodtan szólhattál volna!

- Annyira nem volt eget rengető probléma- hárította el egy legyintéssel.

- Tényleg figyelmeztethettél volna- biztosítottam őt nyomatékosan, azonban a megemelkedett hangom hallatán értetlenkedve összevonta a szemöldökét.

   Elvetettem a sulykot.

- Mostanában ezért sem akarlak nagyon zavarni. Látom, hogy valami nincs rendben, hiszen még a szokottnál is sokkalta ingerlékenyebb vagy- pillantott rám kutakodó kíváncsisággal, mire a másodperc törtrészéig zavartan lesütöttem a szemeimet, végül azonban csak gyorsan megköszörültem a torkomat és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

   Pedig feleslegesen színészkedtem.

   A Kennedy család fejét nem tudom becsapni.

- Nem értem, hogy mire gondolsz- rántottam meg a vállaimat hanyagul, miközben erőltetett hidegvérrel visszaemeltem a tekintetemet a televízióra. Annak ellenére, hogy ő is észrevette a rajtam végbemenő változást, jobbnak láttam inkább tettetni a buta kislányt.

   Hogy lehet, hogy mindenki olyan könnyen átlát rajtam? - Különben meg egyáltalán semmi gond, minden teljesen oké, szóval...

- Ne mond már nekem azt, hogy oké, mert előttem igazán nem kell leplezned az érzéseidet. Remélem, tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz- jelentette ki a mostohaapám lágy, kimondottan harmonikus hangon.

   Jelentőségteljesen a vállamra fektette a méretes tenyerét, én azonban tüntetően elfordítottam tőle a fejemet- Nézd Leah, el tudom képzelni, hogy most mennyire nehéz lehet neked. A főiskola nem éppen gyerekjáték, ezért biztosra veszem, hogy rendkívül izgulsz miatta, ráadásul tudom, hogy mennyire nyomasztó, amikor azok az emberek, akik támogatnak, egyszeriben külön utakra térnek. Ismerem a hiányérzetet. Most, hogy az édesanyád Manchesterben van, Sophie meg átköltözött ahhoz a bájgúnár Tomlinsonhoz…

- Figyelj, jól esik ez az apai szentbeszéd, vagy mi a szösz, de nincs rá szükségem, mert mint mondtam, teljesen jól vagyok- vágtam a szavába türelmetlenül, miközben észrevétlenül, mégis kissé túl erőszakosan leráztam magamról a vigasztaló kezeit. Ezzel mondhatni el is árultam magamat, hiszen az esetek többségében egyáltalán nem szoktam így viselkedni, de mivel felhozta előttem a tabu témát, egyszerűen képtelen voltam máshogy reagálni.

   A visszafojtott könnyeim szinte savként égették a torkomat, miközben egy nagyot nyeltem. Legszívesebben sírva elrohantam volna előle, hátha úgy megszabadulnék a fürkésző szemeitől. A mondandója ugyan pontosan a fején találta a szöget, mégis minden erőmmel azon voltam, hogy ennek semmi jelét se adjam. A Conorral való szakításom óta jobban érzékelem a családom hiányát, mint bármi mást, hiszen amíg a srác a közelemben volt, nem éreztem annyira magányosnak magamat. Azonban most, hogy már ő sem tud megvigasztalni engem, olyan szorongató érzés kerített hatalmába, mintha teljesen magamra maradtam volna. Szükségem lett volna az édesanyám kissé kínos, mégis megfontolandó tanácsaira és Soph szívmelengetően kedves játékosságára, amellyel eddig mindig csak engem próbált jobb kedvre deríteni.

   Ezzel pedig Bill is teljesen tisztában volt.

   Egy pillanatig úgy láttam, mintha szomorú csalódottság csillant volna a szemeiben. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy bocsánatot kérjek a durva riposztomért, hiszen egyáltalán nem ezt érdemelte volna tőlem. Nagy meglepetésemre azonban a férfi végül égnek emelt tekintettel felrakta a lábát a kávézóasztalra és elmerült a televízió képernyőjének a tanulmányozásában, mintha egyáltalán nem is szóltunk volna egymáshoz. Ezzel gondolom valami olyasmit akart jelezni, hogy nem muszáj beszélgetnem vele, ha nincs hozzá kedvem. Ez azonban csak még jobban szította bennem a bűntudatot, hiszen ő csak jót akart nekem a hegyi beszédével, erre én meg letromfolom, amiért fölösleges a számba rágnia az igazságot. Nem mondom, a kioktató hangneme egyáltalán nem jött be, azt azonban kénytelen vagyok belátni, hogy nekem sem sértésként kellett volna felfognom ezt az egészet. Ráadásul anya meghagyta nekem, hogy próbáljak meg minél több időt tölteni Billel, amíg ő távol van, hátha így kialakul köztünk az a bizonyos apa-lánya kötelék, erre az első adandó alkalommal megszegem az ígéretemet.

   Mostanában mindig mindent elszúrok.

   Miután a sajnálkozó hadjáratom meghiúsult, szó nélkül emelkedtem fel a díványról. Egy gyötrelmes sóhaj kíséretében indultam el a lépcső felé, hiszen a beállt csend már szinte fojtogatott. Egyszerűen képtelen voltam továbbra is a társaságában lenni, amikor mindketten teljesen tisztában vagyunk vele, hogy ezen túl már semmi sem lesz pontosan ugyanolyan, mint régen. Amondó vagyok, hogy ha tehetnénk, mindketten visszapörgetnénk az időt azokra az örömteli napokra, amikor volt lehetőségünk egy családként együtt tölteni a mindennapjainkat. Eleinte sosem igazán értékeltem, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért anya megismerkedett Bill-el, hiszen így alkalmam volt egy olyan közösségbe kerülni, ahol felhőtlenül elfogadjuk és tiszteljük egymást. Gyerekként még nem fogtam fel ennek a jelentőségét. Szívesen újraélném azokat a perceket, amiket akkor még szívem szerint átpörgettem volna. A leginkább most visszatekerném az idő kerekét arra a napra, amikor a mostohanővéremmel elmentünk arra a béna One Direction dedikálásra, hiszen annak ellenére, hogy ott kimondottan negatív tapasztalatokra tettem szert, akkor először volt alkalmam igazi testvérként tekinteni Sophie-ra. Boldog voltam, hogy végre valamiben a segítségére lehetek, még akkor is, amikor ez elég nehéz feladatnak bizonyult.

   Ez pedig mindennél többet jelent nekem.

   Sírásra görbült ajkakkal dörzsöltem meg a homlokomat, miközben egy gyors mozdulattal hátrasöpörtem az egyre előrehulló hajzuhatagomat. Ezt azonban a mostohaapám sem állhatta meg szó nélkül, hiszen mindketten túlságosan jól emlékeztünk arra az időszakra, amikor Soph megismerkedett azzal a bárgyú Louis Tomlinsonnal.

- Ugyanúgy viselkedsz, mint a nővéred a mélypontján- jegyezte meg dörmögve, mire értetlenkedve hátrapillantottam a vállam fölött, a fél kezem azonban már a lépcsőkorlátot markolta, abban a reményben, hogy végre egy kicsit egyedül lehetek.

   Nem volt sok kedvem erről beszélgetni.

- Miért mondod ezt?

 - Ez a mozdulat- a pillanatnyi szünetben elismételte az előző cselekedetemet, bár a haja már elég ritkás volt hozzá- Sophie is mindig a haját birizgálta, amikor ideges volt, bár ennek a Louis gyereknek már sikerült leszoktatnia a rossz szokásai többségéről…

- Csodálatos- forgattam meg a szemeimet szarkasztikus hangnemben.

- Csak azért mondom, hogy mivel anno három nővel is egy fedél alatt kellett laknom, már némileg sikerült kiismernem ezeket az árulkodó jeleket. Ugyan mielőtt az édesanyáddal ideköltöztetek volna, Soph csak akkor kezdett el olyan furcsán viselkedni, mint most te, ebből pedig arra következtetek, hogy körülötted egyáltalán nincsenek olyan rendbe a dolgod, mint ahogyan azt állítod…

- Fantasztikus megfigyelés- szemtelenkedtem tovább.

- Leah, én csak azt akartam…

- Most inkább hagyj békén!- emeltem fel a kezemet tüntetően, majd meg sem várva a válaszát, gyorsan felszaladtam a lépcsőn az emeletre, hiszen már éreztem, ahogyan a könnycseppjeim kibuggyannak a szememből. Szipogva csoszogtam végig a folyosón, majd sietősen a mostohanővérem szobája felé vettem az irányt, mint mindig, amikor egy kis magányra volt szükségem.

   Miután csukódott utánam Sophie ajtaja halkan felsóhajtottam, hiszen biztos voltam benne, hogy Bill itt biztosan nem fog zargatni engem. Tiszteletben tartottuk a másik magánéletét, hiszen volt már, hogy én is rajtakaptam őt, amint Susan Kennedy, vagyis az édesanyám egyik bekeretezett fényképét mustrálja. Az ilyen dolgokat egyikünk sem tette szóvá soha.

   Annak ellenére, hogy összefacsarodott a szívem az ismerős helyiség látványára, valamilyen szintig mégis megnyugvást hozott a feldúlt lelkemnek. A benti csöndet akár fullasztónak is lehetett volna nevezni, ha az ember nincs hozzászokva ahhoz a mesterkélt nyugalomhoz, amely a házunkban az utóbbi időkben uralkodott. Szomorúan pillantottam a szoba egyik üres sarkába, ahol most a mostohatestvérem festőállványának kéne állnia, de nem ez volt az egyetlen olyan tárgy, ami hiányzott. Hunyorogva pillantottam az üresen kongó ruhásszekrényre, miközben összeszorított ajkakkal ledobtam magamat az ágynemű nélküli, csupasz szivacsra. Az ágy egy halk reccsenéssel nyugtázta, hogy már egy ideje nincs hozzászokva az ilyen hirtelen mozdulatokhoz. Egy ideig még elkeseredetten fixíroztam az kiürített könyvespolcot, végül azonban szepegve a föld felé hajtottam a fejemet, miközben akaratlanul is, de felidéztem magamban az utolsó közös családi vacsoránk emlékét, amely mindannyiunknak hatalmas fordulópont volt.

   Még gimnáziumba jártam, amikor nagy meglepetésemre Soph bejelentette, hogy át szeretne költözni az udvarlójához, azaz a drágalátos Louis Tomlinsonhoz, aki lassacskán már rendszeres vendégnek számított a hétvégi ebédjeinknél. Ugyan voltak olyan ritka alkalmak, amikor még én is elmosolyodtam egy-egy vicces beszólásán, én mégis túl felelőtlennek tartottam a mostohanővérem mellé, de ezt a kételyemet természetesen sosem osztottam meg senkivel, nehogy bogarat ültessek a fülükbe. A felvetés hallatán bennem még a vér is megfagyott, azonban nem én voltam az egyetlen, aki teljességgel elborzadt a hallottakra. Bill elkerekedett szemekkel meredt a lányára, mintha szellemet látott volna, míg az édesanyám halként tátogva pislogott hol rám, hol pedig a férjére, hiszen még egyikünk sem volt felkészülve ekkora változásra. Természetesen egyikünk sem kételkedett a két fiatal szerelmében, hiszen a Tomlinson srác azokban az időben teljes lelki nyugalommal csókolózott a barátnőjével - még Bill szeme láttára is - azonban ez a lépés igencsak fontos mérföldköve volt a kapcsolatuknak.

   A felnőttek tanácstalanul álltak hozzá a dologhoz, hiszen fogalmuk sem volt róla, hogy ilyen esetekben mit tenne egy jó szülő, én azonban teljesen tisztában voltam vele, hogy ezekben a megfontolandó időkben mit tenne egy jó testvér. Annak ellenére, hogy legszívesebben sírva bezárkóztam volna a szobámba, erőltetett lelkesedéssel fogadtam a mostohatestvérem kérését. Sophie minden bizonnyal rendkívül hálás lehetett nekem ezért a cselekedetemért, mert a beszélgetés után megköszönte, hogy még ebben is mellette állok. Én kétkedve megkérdeztem, hogy biztosan ezt akarja-e, azzal azonban darabokra törte a szívemet, amikor kijelentette, hogy mindennél jobban vágyik a barátja társaságára.

   Ettől kezdve nem akadékoskodtam többet.

   Ha ő ezt akarta, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek.

   Négy teljes napig kellett könyörögnöm a szüleinknek, hogy engedjék elmenni Soph-ot. Egyikünk sem akarta, hogy a lány ilyen gyorsan kirepüljön a családi fészekből, a mostohanővérem azonban eltántoríthatatlanul hitt benne, hogy ez a megfelelő eljárás. Állítása szerint elengedhetetlen, hogy új szintre emeljék a kapcsolatukat Louis-val. Így, amikor Bill fanyalogva ugyan, de rábólintott a dologra, egy hét leforgása alatt minden a feje tetejére állt. Azon az ominózus reggelen, amikor el kellett volna búcsúznom a nővéremtől, én durcás kisgyerekként ücsörögtem a szobámban, ahonnan még a saját édesanyám sem volt képes kiimádkozni engem. Könnyezve pislogtam a plafon felé, miközben az ablakból figyeltem, ahogyan Tomlinson egy széles mosoly kíséretében kezet fog a mostohaapámmal, ezt követően pedig kéz a kézben indult el a barátnőjével a kocsi felé. Amikor Sophie mögött csukódott az anyósülés felöli ajtó visszavonhatatlanul kitört belőlem a visszatartott zokogás.

   Miután a mostohatestvérem elment, valahogy nem találtam a helyemet.

   Ugyan voltak napok, amikor tanítás után meglátogattam őt, az mégsem volt ugyanolyan, mintha egymás melletti szobákban hajtanánk álomra a fejünket minden egyes éjszaka. Bevallom, az esetek nagy többségében majdnem belehaltam Soph hiányába, mégis igyekeztem megemberelni magamat, hiszen annak ellenére, hogy reménytelenül romantikus alkatnak születtem, volt bennem némi realista meglátás is. Ilyen például a semmi sem tart örökké szlogen. Én eszerint az elv szerint éltem az életemet, ezekben a pillanatokban azonban még én is pofára estem miatta. Fogcsikorgatva tűrtem az itthon töltött üres percek magányát, hiszen hittem benne, hogy ez az állapot sem fog beállni az örökkévalóság utolsó másodpercéig. Az emberek igényt tartanak a változásra, ahogyan természetesen a mostohanővérem is, így tetetett művigyorral az arcomon hagytam, hogy a döntése sutba vágja minden jövőre néző elképzelésemet. Bíztam benne, hogy egy napon majd úgyis ráun az énekes pasijára és visszaköltözik hozzánk, hiszen Louis rendkívül kevés időt töltött Sophie-val a rengeteg programja miatt.

   Azonban hiába élt bennem a remény, ez az eshetőség nem következett be.

   Arra azonban nem számítottam, hogy a közeljövőben nem csak egy családtagom fog majd eltávolodni tőlem. Amikor egy kellemes esős délutánon az anyukám úgy jött haza a munkából, hogy el kell költöznünk Manchesterbe, azt kántáltam a fejemben, hogy az égiek biztosan teljes szívükből utálnak engem. Mivel az édesanyám történészként dolgozik, kötelező volt részt vennie egy fél éves továbbképzési kurzuson, Bill azonban nem volt hajlandó elhagyni azt a házat, amiben egykor felhőtlen boldogságban élt a halott feleségével. Ez ugyan kicsit sértette az édesanyám méltóságát, mégis kénytelen volt annyiban hagyni a dolgokat, amikor a férje ezt a menthetetlenül sértő indokot hozta fel mentségképpen. Nem mondom, a kettétört szívem akkorra már szilánkos cafatokká esett szét, melynek a darabjait képtelen lettem volna összeragasztani. Ezekben az időkben minden időmet Conorral töltöttem, hiszen egyszerűen képtelen voltam elviselni a szüleim között elhangzott szeretetteljes beszélgetéseket, amelyekkel próbáltak elbúcsúzni egymástól, bár ez a vigaszforrás is megszűnt, amikor a barátom elhagyott engem.

   Mit is mondhatnék, nem éppen szívmelengető helyzetbe kerültem.

   Folyton mindenki azt kérdezgeti, hogy rendben vagyok-e.

   Persze, a körülményekhez képest, miért ne?

   Ilyenkor persze mindig azzal a semmitmondó indokkal ráztam le őket, hogy teljesen oké vagyok, pusztán nagyon izgulok a főiskola miatt, ami igaz is volt, ennek értelmében senkinek sem hazudtam, egyszerűen csak egy másik indokot hoztam fel magyarázatképpen. Nem akartam az emberek orrára kötni, hogy úgy érzem, hamarosan mindenkit elveszítek, aki valaha is közel állt a szívemhez.

   Ráadásul még én is kezdtem elhagyni magamat.

   Annak ellenére, hogy teljes erőbedobással tombol a nyári szünet, én fizetős, előkészítős tanfolyamra jártam, hátha ennek segítségével elűzhetem magamtól a rémunalmas szabadidőmet. Míg minden más ismerősöm strandolt, utazgatott, koncertekre és fesztiválokra járt, én vaskos tankönyveket bújtam, hátha így könnyebben felkészítem magamat a főiskolai évekre. Ugyan kezdetben Bill tartott tőle, hogy az agyamra fog menni a sok bezártság, mert állítása szerint ennyi mindent úgysem fogok tudni ilyen rövid idő alatt megtanulni, azonban miután benyögtem neki egy Ruth Werner idézetet, amelyet még az egyik tanáromtól hallottam, miszerint „A tanulásnál mindig az jelenti a legnagyobb akadályt, amiről az ember azt hiszi, hogy nem képes megtanulni.” azonnal abba is hagyta az akadékoskodást. Minden energiámat a tanulásra fordítottam, kikapcsolódás gyanánt pedig könyvtárba jártam és szépirodalmi regények olvasásával próbáltam vigasztalódni. Hogyha minden kötél szakadt, akkor egyszerűen fogtam magamat és végignyúltam az ágyamon és hagytam, hogy a gondolataim kitöltsék a tudatom minden egyes szegletét.

   Ilyen esetekben többször is feltettem magamnak a kérdést: Tényleg ezt akartam?

   Most már sosem tudhatom meg, hogy mit szúrtam el a szánalmas kis életem során, amiért minden ilyen unalmas katasztrófába torkollott. Persze-persze, teljesen tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan személyek, akik nálam sokkalta többet szenvedett, én mégis abban egyeztem meg magammal, hogy mindenkinek a saját fájdalma szúr a legjobban, ilyen kérdésekben pedig nem lehet vitatkozni, hiszen ez az egész nem verseny. Az emberek nem tudják nélkülözni az ételt, italt és a törődést, és mivel én az utolsó kategóriába soroltam magamat, szerintem nekem is minden jogom megvan ahhoz, hogy rosszul érezzem magamat a történtek után. Ugyan kíváncsi voltam, hogy mégis miért ilyen dühösek rám az égiek, mégis vállvonogatva elsiklottam felette, hiszen én vagyok a megmondhatója annak, hogy nincs értelme a múltunkon rágódni.

   Ami elmúlt, az soha többé nem jön vissza.

××××××××

Drága Olvasók!

   Huh, régen jártam már erre, nekem mégis úgy tűnik, mintha tegnap lett volna.

   Nos, a kedves megmaradt olvasóimnak küldök egy csontropogtató virtuális ölelést, amiért a hosszadalmas kimaradások ellenére még mindig kitartanak a szeszélyes személyem mellett... az esetleges új látogatókat pedig örömmel köszöntöm az oldalon, nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszésüket a történet!

   Ugyan még nem ért véget a nyaralásom, mégis úgy éreztem, hogy már hatalmas pofátlanság lenne a részemről, ha semmilyen életjelet nem adnék magamról, következőképpen egy kicsit megszabdaltam a szabadidőmet és visszatértem! Ha minden igaz, hamaroan már újra újult erővel kezdek neki a pötyögésnek, szóval a közeljövőben biztosan lesz szerencsém közzétenni a következő fejezetet.

   Merem remélni, hogy voltak olyanok, akik esetleg visszavártak már, de nem szeretném hamis biztonságérzetbe ringatmi magamat...

   Na, új fejezet, új cselekmények, új vélemény.

   Nagyon szépen kérek mindenkit, aki elolvasta a bejegyzésemet, hogy legyen olyan szíves és biggyesszen a rész alá egy nyúlfarknyi kis véleményt, de természetesen senkit sem kötelezhetek semmire, hogyha nincs kedve hozzá, engem mégis rettetően boldoggá tennétek vele!

Szeretetözön:

Nadia