-->

2014. szeptember 1., hétfő

Harmadik Fejezet


A nagybetűs Sors


 Én hiszek az igaz szerelemben, tudod? Nem hiszem, hogy mindenkinek megmarad a szeme, vagy sose betegszik meg, vagy ilyesmi, de mindenkinek kellene egy igaz szerelem, és annak legalább egy életen át kellene tartania..
John Green - Csillagainkban a Hiba/76. oldal
 


   Az igazat megvallva, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretek egy regényt, pedig Isten a megmondhatója, hogy nem éppen a szívem csücskét képezik az olyan nyálasnak nevezhető írások, amelyeknek ráadásul még a vége is dramatikus. A régebbi aktuális kedvencem a Pi Élete volt Yann Martel-től, ami tényleg egy fantasztikus könyv, de nagy meglepetésemre találtam olyat, ami túlszárnyalta azt a földi csodát. A Csillagainkban a Hiba, ami egy bizonyos John Green nevű férfi tollából látott napvilágot, egyszerűen még egy magamfajta megromlott csajból is előcsalogatja a mélyen eltemetett női tulajdonságokat.
   Hihetetlen, hogy ezek a gondolatok az én fejemben születtek…
   Mázli társaságában várakoztam Soph és Louis lakása előtt, miközben a nap első sugarainak fényében mohón faltam a könyvben lévő sorokat. A melengető világosság narancssárgára festtette a jármű belsejét, amely egy olyan filmbe illő extázisba sodort engem, mint a hősnők többségét a romantikus bonyodalmak során. Igazán érdekes volt úgy ülni az ülésemben, hogy ez a jelenet akár egy melodrámában is tökéletesen megállná a helyét. Normál körülmények között biztosan viszolyogva pofoznám fel magamat, mondva, hogy nem lankadhat a figyelmem egy másodpercre sem, hiszen ezek a kellemes érzések mindig csalfa tévutakra terelik a naiv embereket az életük során. Most azonban furcsamód boldog érzéseket sugallt a szituáció.
   Mivel tegnap megígértem a mostohatestvéremnek, hogy kiviszem őt a reptérre, szavahihető ember lévén már reggel hatkor az ajtó előtt várakoztam és unalmamban magammal hoztam az új szerzeményemet. Tudtommal a One Direction magángépe pontban hétkor fog landolni, na meg persze biztos voltam benne, hogy Tomlinson barátnője elsőként akarja majd köszönteni a pasiját, így lefekvéskor kénytelen voltam öt órára felcsavarni az ébresztőórámat, ha örömet akartam szerezni Sophie-nak. Nem tudom, hogy milyen felindulásból, de tegnap este, miután este kilenc után elváltunk egymással a mostohanővéremmel, valamiért újból betévedtem a könyvtárba, ahol nagy meglepetésemre pont a Csillagainkban a Hiba című kötettel akadtam össze. Az egyik velem egykorú lány éppen akkor tette fel a Visszahozott Könyvek címkével ellátott polcra, nekem pedig azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hiszen már nem csak a mostohanővérem mesélt nekem erről a történetről, hanem az interneten is valami olyasmit olvastam, hogy tényleg megéri belekezdeni, mert ez megváltoztathatja az életedet.
   Így hát kikölcsönöztem.
   Életem legjobb döntése volt.
   Egész éjszaka a lapokat bújtam, hiszen mire hazaértem Bill már régen a szobájában szunyókált, így senki sem zavart meg engem olvasás közben. A legkevésbé sem érdekelt, hogy másnapra olyan leszek, mint egy mosott rongy. Nem számított, hogy Soph szívszerelme holnap érkezik vissza négy és fél hónap után Londonba. Semmi sem tudott már meghatni. Nem akartam megvonni magamtól a szórakozás legkisebb csíráját is, hiszen akkor mégis mi marad nekem a saját életemből?
   A matricákkal teleragasztott olvasólámpám gyér fénye eleinte baljóslatú hangulatot kölcsönzött a regénynek, azonban ahogyan egyre haladtam előre, egyszerűen képtelen voltam tovább bírálni magamban a cselekményeket. Következőképpen magamnak kénytelen voltam ugyan, de bevallottam, hogy teljesen lenyűgözött ez a nagyszerű írás. Hazel Grace Lancaster és Augustus Waters bimbózó, a későbbiekben aztán elsöprő szerelme egyszerűen az ujja köré csavart engem is, hiszen ilyen őszinte és bensőséges kapcsolatról már réges-régen nem olvastam. Jókedvűen nevettem Gus és Hazel mélyenszántó eszmecseréin, ami ugyan még nem volt akkora dolog, azonban amikor akaratlanul is, de elkomorodtam a komoly részeknél, akkor ébredtem rá, hogy egy kész hullámvasúttá változtatott engem ez a könyv. Egyik pillanatban még a boldogság tetőpontján voltam, azonban amikor rosszra fordultak a dolgok még belőlem is kicsikart pár könnycseppet a befejezés, hiszen rutinos olvasó lévén nem kezdek bele egy kötetbe addig, amíg a végét el nem olvastam. Egyszerűen nem tudok mást mondani, ez a kötet egy mestermű.
   Ilyen gondolatok kíséretében rágtam a mutatóujjamon lévő körmömet, az pedig már csak egy jelentéktelen részletkérdés volt, hogy ennek következtében a fekete körömlakkomat is lekapartam róla. Miután felhívtam a mostohatestvéremet, jelezve, hogy megérkeztem, várakozás közben újraolvastam azt a jelenetet, amikor Hazel felolvasta Augustusnak a fiúnak szánt dicsérő beszédét, amit egyébként Gus temetésén kellett volna felolvasnia, de a lány ezt csak neki és egy barátjuknak, Isaac-nek olvasta fel, ami szerény véleményem szerint remek írói fordulat volt.
   Kissé szepegve rágcsáltam az ujjamat, amikor váratlanul kinyílt Mázli anyósülés felöli ajtaja, mire azon nyomban a hátsó ülésre dobtam a könyvemet. A másodperc törtrésze alatt igyekeztem nyugodt arcot erőltetni a vonásaimra, hiszen a váratlan látogató csakis Sophie, az izgága, szerelmes hősnő lehetett.
   Fél füllel ugyan még hallottam, ahogyan becsapja maga után a kocsiajtót, azonban a fülemben dörömbölő vértől alig hallottam valamit.

- Jó reggelt Leah!- köszöntött vigyorogva, miközben ledobta magát mellém.

- Jobbat- krákogtam kedvetlenül, ő azonban oda se figyelt rám, mintha csak egy átlátszó buborékfólia lennék, akit kedvére kipukkaszthat, ahol csak éri.


- Gyönyörű ez a nap, nem?- kérdezte kivirult arccal, mire én hanyagul megrántottam a vállamat, hiszen én nem láttam olyan csodálatosnak a helyzetünket, mint ahogyan ő. Lehangoltan csavargattam a fülemben lévő, pingvin alakú fülbevalómat, miközben összeszorított ajkakkal meredtem az utca vége felé. Már éppen némileg összeszedtem volna magamat a Csillagainkban a Hiba által okozott transzból, amikor nagy meglepetésemre a mostohanővérem kajánul meglökött engem a vállamnál fogva, miközben hátranyúlt az üléseink között és előrevette az ominózus tárgyat.
   Ó, hogy a macska rúgja meg! - Hé, csak nem megfogadtad a tanácsomat és szezonális olvasmányt választottál magadnak?

- Fogjuk rá- köszörültem meg a torkomat, miközben észrevétlenül megdörzsöltem a szememet a kézfejemmel, azonban Sophie előtt hiába színészkedtem. Ő is pont olyan jó megfigyelő volt, mint az édesapja, ez nekem pedig csakis rossz ómen lehetett.

- Hahó, azért ennyire nem kell elkeseredned!

- Nem keseredtem el, egyszerűen csak…

- Nekem nem kell hazudnod drágám! Nem kell annak a kemény csajszinak játszanod magadat, akit előszeretettel alakítasz a nehéz helyzetekben- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire mérgesen felhorkantam - Ne szégyelld, ha megríkat egy könyv, hiszen lányból vagy, szóval a reakciód is teljesen helytálló! Látnod kellett volna engem miután végignéztem a mozifilmet… édes Istenem, Louisnak napokig kellett vigasztalnia engem, miközben valami olyasmit darált, hogy egy mondvacsinált történetet nem kell ennyire mellre szívnom.

- De hiszen meghalt benne az egyik főszereplő, ráadásul pont Augustus!- csattantam fel dühösen.

- Elhiheted, hogy én is ugyanezt mondtam neki- csóválta meg a fejét rosszallóan Sophie, mintha valami teljesen nagy marhaságot akarnék a fejébe verni - Minden nőnemű lény, akinek volt annyi sütnivalója, hogy elolvasta a könyvet vagy végigkönnyezte a filmet, tudja, hogy ez egy tipikus csajos dolog, amit a pasik soha nem lesznek képesek felfogni!


- Éljenek az érzékeny nők!- kurjantottam tompán, mire a mellettem ülő személy szemforgatva felkuncogott, hiszen míg a feminista hajlamaimmal én teljesen komolyan gondoltam a mondandómat, ő semmi értelmét nem látta, hogy belebonyolódjunk egy nemek közötti vitába, hiszen Soph korántsem olyan pofátlan, betegesen őszinte és szókimondó, mint amilyen én vagyok.
   Miközben bekötötte a biztonsági övét valami olyasmiről kezdett beszélni, hogy ha van kedvem, akkor ezen a héten valamikor megnézhetnénk együtt a Csillagainkban a Hiba filmet Tomlinson lakásában, azonban az én gondolataim akkorra már fényévekre jártak.
   Mit is mondhatnék, a hangulatingadozásaim kiszámíthatatlanok.

×××


   Egy kelletlen sóhaj kíséretében lapoztam egyet az ölemben lévő moziműsorból, amely az egyetlen normális olvasmány volt a repülőtér silány választékából, ráadásul még ezért is fizetnem kellett! Miközben unottan a térdemre könyököltem és a tenyerembe hajtottam az államat, csak úgy mellékesen felpillantottam az előcsarnokban lévő méretes faliórára, amely büszkén hirdette, hogy mindjárt fél nyolc van. Természetesen ez nem sokat jelentett számomra. Azonban a várva várt banda repülőgépének hétkor kellett volna megérkeznie, mindennek a tetejében pedig még mindig se hírük se hamvuk nem volt a fiúknak. Ennek ellenére mégsem értettem, hogy Sophie miért húzta fel magát ezen az icike-picike zavaró apróságon, amely semmi konkrétumot nem foglalt magában.
   Elhúzott szájjal pillantottam a tőlem fél méterre lévő mostohatestvéremre, aki a kezeit tördelve járkált előttem fel és alá. Amikor megérkeztünk még egyáltalán nem volt ilyen stresszes, hanem önfeledten cseverészett velem az jelenlegi kedvenc énekeseiről, azonban amikor az óra elütötte az áhított időpontot, onnantól kezdve egyszerűen képtelen voltam bírni vele. Úgy viselkedett, mint egy neveletlen óvodás, akinek csikart a hasa, mert túl sok édességet tömött magába! Eleinte csak izgatottan mocorgott a mellettem lévő, meglehetősen kényelmetlen műanyag széken, azonban tíz perc elteltével átmenet nélküli hisztiroham tört rá, amelyet nem tudtam orvosolni.
   Bár nem is nagyon próbálkoztam.
   Pislogva figyeltem, ahogyan a mostohanővérem idegességében minden elképzelhető baromságot elmotyogott magában, én azonban még csak kísérletet sem tettem arra, hogy megnyugtassam. Merev jégszoborként trónoltam mellette. Szemforgatva hallgattam a tré képzelgéseit, amelyek keretében a szeretett pasijának a magángépe az óceán közepén landolt, meg mindenféle ezzel kapcsolatos marhaság. Ugyan Sophie egyszer sem fordult hozzám - hátha esetleg egyetlen kedves szó is elhagyja a számat - én azonban mégis tüntetően beletemetkeztem a vett moziműsorba, hogy még csak a segítségnyújtás esélye se tűnjön fel egyikünknek sem. Én minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem a gondolataimat a mostohatestvéremről, ami nem volt éppen egy egyszerű feladat, mivel elég hangosan csacsogott magában. Kezdetben még a hajamat is az arcom elé szórtam, nehogy észrevegye, hogy rajta kívül én is ugyanazokra az ominózus személyekre várakozok, de nagy meglepetésemre a lány egyszerűen keresztülnézett rajtam, végül pedig fel is emelkedett mellőlem, mintha nem bírná, hogy a jelenlétemben borul ki a bilije.
   Eredetileg ugyan sértette a méltóságomat Soph cselekedete, végül azonban be kellett látnom, hogy teljesen jogosan távolodik el tőlem. Míg én egy magányos és elkeseredett szingli voltam, ő boldog párkapcsolatban élt egy olyan pasival, akit a világ minden pontján éltetnek. Ennek tudatában egy külsős helyében én sem fordulnék egy olyan magának való csajhoz, mint amilyen én voltam.
   Nos, akkor erről ennyit.
   Ilyen negatív gondoltok kíséretében figyeltem, ahogyan a mostohanővérem elindul az információs pulthoz, hogy megérdeklődje a landoló gépek menetrendjét. Miután a hömpölygő tömegben eltűnt az ombre stílusban befestett hajkoronája, esküszöm, minden erőmmel azon voltam, hogy megértsem a visszavonhatatlan kötődését ahhoz az öt majomhoz.
   Lehunyt szemekkel próbáltam a helyébe képzelni magamat, hátha csak egy leheletnyit is át tudnám érezni azt a mély aggodalmat, amely most dominánsabbnak bizonyult minden másik emóciójánál. Nagy szégyenemre még én is kreáltam a kavargó gondolataim közepette egy olyan történetet, amelynek keretében megpróbáltam elképzelni, ahogyan lezuhan egy olyan repülőgép, amelynek az utasaival volt alkalmam személyesen is találkozni. Azonban valami oknál fogva ez a cselekedet semmilyen érzelmet nem tudott kiváltani belőlem, így egy új módszerhez folyamodtam.
   Igyekeztem csak egy másodpercre is megérteni, hogy Sophie mégis miért szeretett bele abba a bárgyú Tomlinsonba, ráadásul mi volt az az egy dolog, ami miatt habozás nélkül képes volt elhagyni a családját, beleértve engem is. Próbáltam magam elé képzelni az udvarlója arcvonásait, azonban hiába törtem magamat, én egyszerűen nem láttam olyan helyesnek és szerethetőnek Louis arcát, mint ahogyan a mostohatestvérem. Nekem meglehetősen egyszerű kis tucatsrácnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy a vagyonán kívül mégis mi bírhatja maradásra Soph-ot, hiszen tudtommal a barátja nem volt éppen egy akkora agytröszt, akivel tiszteletből összekötöd az életedet. Halványlila gőzöm sem volt, hogy mi olyan rendkívüli abban a féleszű Tomlinsonban. Hihetetlen, hogy egy olyan férfit szeretett, aki bármelyik pillanatban hűtlen lehet hozzá, hiszen az esetek nagy többségében a srác nem is tartózkodott Londonban, hanem járta a világot az idióta haverjaival. Négy ökör társaságában kornyikál olyan tizenéves kiscsajoknak, akik még semmit sem tudnak az életről, tetejében pedig már így is rakatra kereste magát és sikert hozott a társaival annak az anonim menedzsernek, akinek nem tudom kapásból a nevét.
   Tippem sem volt, hogy mit talált benne olyan vonzónak.
   Miért én vagyok az egyetlen olyan lány, akire semmilyen hatással sincs?
   Tényleg ilyen kőszívű hárpia lennék, hogy még azt sem sajnálnám, ha meghalna?
   Komolyan ennyire hidegen hagy minden vele kapcsolatos dolog?


- Mi az, hogy nem adhat ki belső információkat?- összevont szemöldökkel kaptam fel a fejemet arra az éktelen rikoltásra, amely az egész előcsarnokban jól hallhatóan visszhangzott.
   Eleinte csak tanácstalanul kapkodtam a tekintetemet az emberek között, azonban amikor megpillantottam az idegbeteg Sophie-t az egyik pultnál, azonnal felemelkedtem a helyemről és egy kis furakodást követően sikeresen oda is verekedtem magamat a lány mellé.
   Nem hagyhattam, hogy valami hülyeséget csináljon.

- Mi a baj Soph?

- Ez a tyúk nem hajlandó megmondani, hogy mi van Tommoékkal!- panaszolta a mostohanővérem felháborodottan, de ezt is csak félvállról, hiszen túlságosan el volt foglalva vele, hogy farkasszemet nézzen a feldúltnak látszó, szőke recepcióssal - Nézze hölgyem, nekem mindenképpen meg kell tudnom, hogy mikor fog leszállni az a kibaszott repülőgép, mert azon utazik a barátom, akivel már durván egy fél éve nem is találkoztam, szóval…

- Négy és fél hónapja- kotyogtam közbe rosszallóan.

- Tök mindegy!- oltott le Sophie visongva, miközben várakozásteljesen pillantott vissza az előbbi beszélgetőpartnerére, aki tetetett türelemmel pillantott végig a mellettem álló lányon, bár az arcán már látszott, hogy hamarosan nála is el fog szakadni a cérna.

- Kisasszony, nagyon kérem, ne engem zaklasson a gyermeteg kéréseivel, hiszen már megmondtam, hogy ilyen információkat nem adhatok ki idegeneknek! Az a repülőgép, amelyet említett, nem tartozik a hatáskörünkbe és mivel nem a vállalat tulajdona, nem tájékoztatnak minden alkalmazottat azokról a külső féltől származó gépekről, amelyek…

- Teszek rá, hogy miről tájékoztatják önt, asszonyom, amikor a pasim nem hajlandó felvenni a telefont és még csak egy cseszett üzenetet sem írt! Tényleg ennyire szőke lenne, vagy a hajszín csak rásegít az értetlenségére?- rikoltozott a mostohatestvérem, mire zavartan megköszörültem a torkomat, hátha ezzel sikerül egy kicsit lehűtenem, hiszen egyre többen figyeltek fel a kis összeszólalkozásra, ami egyáltalán nem kecsegtetett semmi jóval.


- Ne add már elő itt a hattyúk tavát, amikor te is tudod, hogy a repülőgépeken nem lehet használni a mobiltelefonokat! Csak a pilótának van működőképes telefonja, ha pedig baj lenne, arról már régen értesültünk volna, hiszen egy olyan puccos magángép nem tűnhet el nyomtalanul Amerika partjainál- érveltem hunyorogva, azonban Sophie egyetlen pillantással el tudott hallgattatni engem, mire megadóan felemeltem mindkét kezemet, jelezve, hogy semmit sem mondtam.
   Nem mondom, meggyőző tud lenni, hogyha akar.
   A szemem sarkából láttam, hogy a lány már éppen nyitotta volna a száját, hogy tovább vitázzon az idegen nővel, amikor váratlanul recsegve megszólalt a hangszóró. Én ugyan nem teljesen értettem, hogy miről papolt olyan hosszadalmasan a megnyerő hang, amikor azt ecsetelgette, hogy azok az utasok, akik nem várakoznak, hagyják el az épületet, azonban amikor a landoló gépek menetrendjére pillantottam és megláttam, hogy egy újabb monstrum készül visszatérni a földre, azonnal megértettem, hogy ez nem egy egyszerű utasszállító, hanem AZ a járat.
   És természetesen nem én voltam az egyetlen, akinek ez feltűnt.
   Mire egyet pislantottam a mostohanővéremet már el is nyelte az egyik újonnan megérkezett utastömeg. Meglepetésemben hangosan utána kiáltottam, ő azonban oda se bagózott rám, hanem tovább lökdösődött, hogy az egyik zölden világító kapu közelébe juthasson. Hiába szólongattam, még csak a füle botját sem mozdította. Fújtatva figyeltem, ahogyan a könyöke segítségével próbál utat törni magának, mire egy hangos horkantás kíséretében ellöktem magamat a pulttól, majd miután futtában elnézést kértem a recepcióstól sietősen Soph keresésére indultam.
   Pipiskedve próbáltam átlesni a hömpölygő tömeg felett, azonban mivel az égiek engem rendkívül alacsony termettel áldottak meg, ez a feladat kifejezetten lehetetlennek bizonyult. Reménykedtem benne, hogy a mostohanővérem nem fog teljesen elfeledkezni rólam, hiszen teljesen tisztában van vele, hogy időzített bombává válok, ha tehetetlenül kell lődörögnöm az emberek között. Horkangatva kerültem ki az olyan tömegeket, amelyeken képtelen lettem volna átfurakodni, azonban kíméletlenül trappoltam át minden családon, akik az utamba kerültek. Elszántan függesztettem a tekintetemet arra a kapura, amely felé Sophie is elindult, így mertem remélni, hogy ott majd összeszedhetem a pusziszkodó szerelmespárt és végre hazamehetünk.
   Fogcsikorgatva léptem át az egyik öregasszony bőröndjét, aki a szemüvegét igazgatva hallgatta a dadogó barátnőjét, aki éppen valami olyasmit mondott neki, hogy mennyire nagylelkű a volt főnökük, hogy még a nyugdíjasokat is meghívta a céges kirándulásra. Már majdnem teljesen elvesztettem az irányítást a testem felett, amikor hirtelen megpillantottam Louis Tomlinsont.
   Megismertem azt a szürke baseballsapkáját, amelyet egyszer az egyik barátja is viselt, amikor Sophie társaságában meglátogattam őket, ráadásul elég árulkodó jel volt, hogy egy civil ruhába öltözött biztonsági őr is mellette slattyogott, hátha így sikerül távol tartaniuk azokat a szemfüles rajongókat, akik netalántán nekiesnének a rábízott hírességnek. A másodperc törtrészéig csak lábujjhegyre állva figyeltem, ahogyan a csomagjai kíséretében megigazítja a kék farmerdzsekijét és hátrasimítja a hosszúra nőtt barna haját, miközben a föld felé hajtotta a fejét, ezt követően azonban végre valahára cselekvésre szántam el magamat.
   Sietősen a fejem fölé emeltem a karjaimat és erőteljesen kalimpálni kezdtem, hátha a srác észrevesz engem, azonban még mielőtt felém fordította volna az arcát, hirtelen egy ombre hajú lány ugrott a karjaiba, amit csak egy sokatmondó szemforgatással díjaztam.
   Ezek szerint a mostohatestvérem is kiszúrta őket.
   Hamarosan megpillantottam Tomlinson mellett a sötétszínű, göndör hajkoronával ékeskedő Harry Stylest is, aki egy fekete, feliratos pólóban feszített, mellé pedig egy szürke inget vett fel, amelynek az árából biztosan megmenthettem volna egy egész állatmenhelyet, hiszen a megveszett fanok biztosan milliókat perkáltak volna egy olyan ruhadarabért, amit maga a kedvencük viselt. Még innen is tökéletesen láttam a narancssárga hajpántját, amelynek segítségével hátrafogta az arcát keretező rakoncátlan tincseit. Neki is veszettül integettem, hátha egyikük észreveszi, hogy visszatart a tömeg, váratlanul azonban egy erős kéz ragadta meg a karomat.


- Sajnálom kisasszony, de az előírás szerint, ha egy gépre sem várakozik, akkor ki kell kísérnem az épületből- jelentette ki fennkölt hangon a One Direction egyik gorillája, hiszen nyílván feltűnt a személyzetnek, hogy elszántan próbálok a srácok közelébe férkőzni.
   Csak én lehetek ennyire „szerencsés”, hogy még ebbe is belekeveredek.

- Nézze uram, én lennék a legboldogabb ember a világon, ha végre kimehetnék, de az a lány, aki éppen lesmárolja az egyik bandatagot történetesen a mostohanővérem és nekem kell hazafurikáznom a gerlepárt, szóval, hogyha megengedné, akkor...


- Bocsásson meg, de ennél sokkal cifrább alibiket is hallottam már, szóval nagyon szépen kérem, legyen szíves, engedje meg, hogy elkísérjem a kijáratig- forgatta meg a szemeit látható unalommal a kopaszra borotvált férfi, mire felháborodottan rántottam egyet a karomon, ő azonban elszántan a kijárat felé kezdett toszogatni engem, meg sem várva, hogy válaszoljak.
   Elkeseredett dühvel pillantottam hátra a vállam fölött, hátha az egyik pasi felismer engem, azonban hiába integettem a fél kezemmel a felém közeledő Liam Payne-nek, ő lehajtott fejjel szorongatta a kezében lévő tömött bőröndöt, miközben három vagy négy gárdista társaságában próbált életben maradni, hiszen több élelmes csajszi is kiszúrta, hogy a közismert banda éppen most érkezett vissza Londonba. Prüszkölve haraptam be az alsó ajkamat, miközben egyre több hangos sikoly törte meg a repülőtér moraját. Az erőszakos „hívek” minden erejükkel azon voltak, hogy közelebb férkőzhessenek álmaik pasijához, miközben a testőrök igyekeztek meggátolni, hogy a mindenre képes anyamedvék darabokra szaggassák az egyik bandatagot. A szemem sarkából még láttam, ahogyan egyre több vaku csattan el, hiszen a mai fiatalok ahelyett, hogy a kezükbe vennék az életüket és normálisan viselkednének, azonnal közösségi oldalakon posztolják a fejleményeket, ezzel kérkedve azzal, hogy ők milyen szerencsésnek mondhatják magukat, hogy testközelből találkoztak a One Directionnel.
   Jesszusom, kíváncsi vagyok, hogy hányan kívánnák a halálomat, hogyha megtudnák, hogy a mostohatestvérem a drágalátos Louis Tomlinson barátnője.
   Ilyen gondolatok kíséretében hagytam, hogy az engem ráncigáló gorilla kivigyen a szabad ég alá. Szerencsére hamarosan kiszabadulhattam a fülsüketítő hangzavarból, amit öt egyszerű fószer jelenléte okozott, de jelen esetben inkább megkíméltem magamat a nyilvános méltatlankodástól és sietősen a kocsim felé irányítottam a lépteimet, hiszen nagyon reméltem, hogy Sophie-nak lesz annyi esze, hogy Mázli felé tereli a pasiját. Bár már teljesen tisztában voltam vele, hogy amikor Louis-val van, akkor olyan mintha minden érzékszervét kikapcsolták volna és egy olyan visszavonhatatlan extázisba zuhan, ahonnan maximum csak pár nap múlva tár vissza.
   Már csak fél füllel hallgattam, ahogyan az engem kitessékelő testőr nagyvonalúan elnézést kér, amiért ilyen udvariatlanul viselkedett velem, azonban pillanatokon belül már el is tűnt mellőlem, hiszen minden bizonnyal az összes jelenlévő férfierőre szükség volt, hogy a megveszekedett lányokat vissza tudják fogni. Meglepetésemben csak szótlanul zsebre tettem a kezemet, majd miután egy pillantást szenteltem a furcsán fénylő, kékes színekben játszó égre, lehajtott fejjel emlékeztem vissza a saját érzéketlenségemre, amely mondhatni már az egész lényemet megfertőzte.
   Hiába próbálok nagyobbnak látszani másoknál, amikor ugyanolyan jelentéktelen kis tacskó vagyok, mint az a sok korombeli lány, akik nincsenek tisztában a saját értékeivel. Én megvetem őket, önbizalomban nem szenvedek hiányt, valahogy mégis… olyan furcsa érzésem van, mintha egy torzító tükörbe pillantottam volna. Mintha maga a nagybetűs Sors akarna figyelmeztetni engem, azonban arról még fogalmam sincs, hogy mire...
××××××××
Kedves Olvasók!
  Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak ketten vettétek a fáradtságot, hogy kommenteljetek az előző fejezethez, ennek következtében kicsit később hoztam a következő részt. Félre ne értsetek, nem a kicsinyes bosszú vezérelt, hanem az iskolakezdés, na meg persze a gyermeteg lelkem egy része reménykedett benne, hogy időközben esetleg többen is szenteltek rám időt, de természetesen, ami nem megy, azt nem kell erőltetni… én nem is tettem, egyszerűen csak vártam. De fölösleges volt.

   Ja igen, és szomorú voltam a két leiratkozó miatt is, de ezt nem szeretném tovább taglalni, hiszen nem szeretnék még melankolikusabb hangulatban lenni, mint amilyenben egyébként is vagyok, szóval erről ennyit.
   Nos, akkor még egyszer bocsánat a késésért!
   Aki esetleg még erre téved, annak utólag is jó olvasást kívánok, már ha lesz olyan, akinek lesz türelme végigbogarászni a bejegyzésemet…

Kitartást kívánok mindenkinek az iskolára!
Nadia

7 megjegyzés:

  1. Drága NAdia!
    Pár napja találtam rá a blogodra és ma fejeztem be az olvasást. Minden egyes részt végigi olvastam, semmi sem tudta elvonni a figyelmem csak olvastam, olvastam és olvastam és mikor rá mentem a blogodra ma és megpillantottam, hogy fent van az új rész mohó voltam és egyből rácuppantam. Eddig még nem iratkoztam fel, de ma akartam bepótolni, de a blogger szarakodik, valamiért nem enged hogy feliratkozzak :/ De sebaj minden nap próbálkozni fogok. Sajnálom, hogy alig kapsz kommentet, pedig nagyon jó a történet. Őszintén az eleje számomra sablonos volt, meg ez is egy kicsit hogy szerelmi háromszög fog kialakulni, de istenem nem tudok leállni, beleszerettem és nagyon várom a folytatást! Remélem ez a kis komment felvidít! :) Mostantól minden részhez írni fogok! ;)
    További szép napot!
    Ölel, Happy Girl

    VálaszTörlés
  2. Draga Nadia!
    Minden egyes reszednel szembesulnom kell a tudattal, hogy bamulatos, ahogyan irsz! Csodalatos resz lett! Annyira atadod az erzeseket, hogy teljesen bele elheti magat az olvaso! Csodalatos lany vagy es ne szomorkodj a kommentek es a leiratkozok miatt, lesz meg tobb szaz! :)
    Hozs hamar a kovetkezo reszt!!
    Csok:Bo .xx

    VálaszTörlés
  3. Drága Nadiám!
    Elmondom azt, amit mindig:
    Nagyszerű lett a rész, csodálatosan fejezed ki magad. Leah teljesen magával ragad, mert úgy ahogy átérzem az ő gondolatait és egyesülni tudok velük. Csodálatos lány, nem is tudom min búslakodik, mert sokan lennének a helyében. Sophie pedig most is hozta a formáját. A hőn szeretett Sophie Kennedy, aki most már nem is olyan "kislány" mint az elején.
    A könyvet én is olvastam. Úgy látszik én is nőből vagyok és nem én vagyok az egyetlen akiből könnyeket facsart ki Gus halála és ez hurrikánszerű szerelemi történet.
    Ne búslakodj! Te vagy a legjobb blogger akit ismerek! Az írásoddal és a történeteddel nincsen semmi baj. Mert egyszerűen káprázatos. Folytasd azért mi hamarabb!
    A huge hug:
    Rebus

    VálaszTörlés
  4. Nagyon,jó! Kíváncsi vagyok a továbbiakra!:)

    VálaszTörlés
  5. Nadia drága, fantasztikus vagy!
    Imádom a történetedet, de már két hónapja nem volt új rész és nem bírom már tovább! Kérlek hozd hamar az újat :)
    Ui.: Fantasztikus az új kinézet! Igaz pár hetes de még nem jegyeztem meg! :))
    Kérlek hozd hamar az új részt!
    ölel és puszil: Fanni xx

    VálaszTörlés
  6. Szia!
    Én sajnos csak most találtam rá a blogodra és sajnálom hogy már nincs folytatás :( Pedig nagyon tetszik a történeted :)

    VálaszTörlés