-->

2013. április 14., vasárnap

Chapter Two



Whisfullness



Na, tehát itt a második fejezet! Tényleg nagyon örülnék legalább egy kominak, mert nagyon jól esne! Aki pedig olvassa a történetet, annak ezer hála és köszönet.

Nadia
   Merengve húzogattam a számat, miközben a tudatom vizslatásába merülve ücsörögtem az ágyamon. Hiába próbáltam minden erőmmel elvonatkoztatni a gondolataimat az éjjeliszekrényemen lévő fotóalbumról, valahogy mindig arra csapongtak az emlékeim. Már éppen azon voltam, hogy felkelek, és még egyszer végiglapozom a képeket, amikor valaki bátortalanul kopogtatott a szobám ajtaján. Egy ideig ugyan hagytam, hogy folytassa a ritmusos kopogtatását, hiszen a hang akaratlanul is, de megnyugtatott az ismétlődő hangzásával. Végül azonban sietősen kiszóltam, hiszen nem szerettem volna megváratni azt a tiszteletreméltó egyént, aki ilyen kitartóan koslat utánam.
   Nagyokat pislogva vártam, hogy valaki bedugja a fejét az ajtón, azonban amikor összeakadt a tekintetem a derűs mostohahúgoméval, én is azon nyomban széles mosolyra húztam az ajkaimat. Figyeltem, ahogyan somolyogva int nekem egyet, ennek ellenére azonban illemtudóan megállt a küszöbön, várva, hogy beinvitáljam, hiszen szokásához híven nem akarta megsérteni a személyes teremet. Eközben én azonban önkéntelenül, mégis akaratlagos óvatosan vezettem végig rajta a tekintetemet, a látottakra azonban kissé elszomorodtam, hiszen a lelkem egyik sötét zugában mindig is menthetetlenül féltékeny voltam Leah aprócska, ám annál szemrevalóbb külsejére. Természetesen nem szeretem kimutatni az irigy oldalamat, amikor a hozzá hasonló szép, okos és határozott személyeket mustráltam, így jelen esetben is elővigyázatosan fixíroztam őt a szemem sarkából.
   Leah maga a tökéletes szépség- gondoltam magamban kedvetlenül, hiszen amikor eszembe jutott a mostohahúgom, álmomból fölkeltve is csak a gyönyörű jelző az, ami beugrik róla. Az ízlésemnek megfelelően, mint mindenkiben, benne is a haja tetszett a leginkább. Sosem tudtam eléggé kigyönyörködni magamat a vörösesbarna hajzuhatagában, amely minden egyes alkalommal lány hullámokban omlott a vékony vállaira, közrefogva a szeplős arcocskáját. Gyémántkék szemei mindig kíváncsiságtól vagy örömtől csillogtak, miközben a tündérszép vonásokkal megáldott arcán állandóan széles mosoly játszott. Igaz, hogy még csak tizenhat éves volt, azonban első pillantásra az ember akár felnőtt nőként is teljes lelki nyugalommal elkönyvelhetné magában. A vonzó fizikuma mellett hibátlan természettel rendelkezett, hiszen benne minden olyan tulajdonság megvolt, amit én a legjobban hiányoltam magamból. Leah egyszerűen akármit csinálhatott, mindig ámuldozva fordultak utána az emberek, amiért én mindig is csodáltam, hiszen kivétel nélkül mindenkivel kedves és megértő volt, azonban ha úgy hozta a helyzet, ez akár a visszájára is fordulhatott, szóval nem volt tanácsos magadra haragítani őt. Határozott jellem volt, mégis szerethetően aranyos és bohókás, tipikusan olyan személyiség, akire senki sem képes haragudni egy másodpercnél sem tovább.
   Amikor végre valahára felocsúdtam a bambulásomból szégyenkezve mosolyogtam rá, mert általában nem hagytam, hogy ez a selejtes érzés felülkerekedjen rajtam, hiszen az irigységet kapásból küldtem melegebb éghajlatra…



- Gyere már be, hiszen te is itthon vagy- csóváltam a fejemet szemforgatva, mire ő még szélesebben mosolygott, majd miután belibbent az ajtón, nyomban ledobta magát mellém az ágyra- Minek köszönhetem a látogatásodat?



- Miért, már nem is láthatom a kedvenc nővéremet?- kérdezett vissza piszkálódva.



- Mivel én vagyok az egyetlen testvéred, nem kimondottan értem, hogy mire ez a nagy felhajtás- fújtattam kissé fanyarul, végül azonban nem kötekedtem tovább a mostohahúgommal, hiszen így is egész életemben törleszthetem azt a sok szívességet, amelyet a kedvemért tett, nem volt kedvem tovább bővíteni a már így is végtelenbe nyúló listát.
   Zavartan figyeltem, ahogyan elnyílt ajkakkal körbenézett a szobámban, azonban amikor megakadt a szeme a fényképalbumon, én is odapillantottam. Látva a kíváncsiságát, egy hirtelen elhatározásból elvettem a polcról a kissé szakadt állapotban lévő könyvecskét, majd egy halvány mosoly kíséretében az ölébe tettem. Fél szemmel még láttam, ahogyan köszönetképpen rám villantja a tökéletes fogsorát, én azonban akkora már felálltam és elhatároztam, hogy folytatom a festményemet, amit legutóbb nem tudtam befejezni. Nem volt kedvem megint elszomorodni a mostohahúgom szépségét látva, így elhatároztam, hogy lekötöm magamat valamivel.
   Anno még az édesanyám tanított meg festeni, akinek a belvárosban volt egy gyönyörű galériája, ahova mindig kettesben mentünk el, hiszen a keresett műteremben volt egy külön művészszobája is, amelyben az újabb képeit festette. A londoni házunk tele volt az általa készült képekkel, amelyeket kislánykoromban mindig előszeretettel bámultam, hiszen nekem azok jelentették a mindenséget, így természetes, hogy teljesen bezsongtam, amikor egy napon az anyukám elég idősnek talált ahhoz, hogy magával vigyen engem. Előtte délutánonként kettesben hagyott engem az apámmal, ezt követően azonban mindig vele tartottam. Ezt követően minden egyes alkalommal izgatott ámuldozással figyeltem, ahogyan pár laza ecsetvonással egy olyan varázsvilágot keltett életre, ahova csak mi ketten kaptunk bejutási engedélyt. Miközben alkotott, volt ideje arra, hogy mesét mondjon nekem, így az egész olyan varázslatos és otthonos volt, hogy máig képtelen vagyok kiverni a fejemből ezeket az emlékképeket. Még emlékszem, hogy mennyire boldog voltam, amikor életemben először a kezembe adta az ecsetét, mondva, hogy fessem le azt, amit érzek.
   A balesetet követően azonban minden megváltozott.
   Az édesapám eladta a galériát, vele együtt minden egyes festményt, amely a házunkban volt. Semmim sem maradt, amely azokra a csodálatos délutánokra emlékeztetett volna, csakis a tudás és a készség, amelyet sikerült elsajátítanom. Ezt pedig senki sem vehette el tőlem…



   Ilyen gondolatokkal léptem oda a szoba sarkában lévő festőállványom mellé és ránéztem a képre, majd végül a befejezettekre is, hátha onnan is sikerül valami kis ihletet meríteni.
   Sorba néztem végig az elkészült képeimet. Külön csoportba állítottam őket a fal mellé, elrejtve őket a kíváncsi szemek elől, hiszen midet az üres vásznak mögé rejtettem. Ezt még az anyukámtól tanultam, aki szerint egy művész sosem fedheti fel a régi alkotásait, mert akkor nyitott könyvé válik az emberek szemében, hiszen mindig mindenki azt vetette a vászonra, amit érzett, illetve gondolt.
   A csoportosításaim emberalakok és épületek szerint volt, bár személyt eddig csak hármat festettem le. Egy képem volt Susanről, egy Leahről és még egy az édesanyámról, akit csak képről sikerült lefestenem. Csak azokat festettem eddig le, akiknek az arcát örökre az elmémbe akarom vésni, hogy mindig velem legyenek- gondoltam csökönyösen, hiszen ilyenkor mindig magamnak válaszoltam arra a kérdésre, hogy apám portréja vajon miért nem gazdagítja ezt a szegélyes csoportot.
   Az épületekből már kicsit több volt. Eddig lefestettem az Eiffel Tornyot, a Grand Kanyont, a Taj Mahalt, a Golden Gate hidat és Times Squaret New Yorkból. Ezeket azért "örökítettem meg",  mert ezeket mindenképpen látni szeretném, majd, ha felnőtt leszek, hiszen eddig még nem volt alkalmam elhagyni London területét, egy napon ezen pedig mindenképpen változtatni szeretnék. Körbe szerettem volna járni a világot apa nélkül, mert nélküle nem voltam olyan gyenge. Egy kis szabadságot akartam, önállóságot, amellyel bebizonyíthatnám neki, hogy egyáltalán nem vagyok esetlen!
   Hirtelen valaki megkopogtatta a hátamat, mire eltűnt a jövőm látképe, mint a horizont mögött a hajók, ezzel pedig visszatértem a szobámba Leah mellé…



- Igazán gyönyörű lett Sophie - mosolygott rám kedveskedve, abban a reményben, hogy egy óvatos mosolyt tud csalni az arcomra, mire zavarodottan rángattam vissza magamat a jelenbe, majd erőtlenül visszamosolyogtam rá vissza, miközben megráztam a fejemet, hátha az egy kicsit segít. Leah megbabonázva állt a Big Ben festményem mellett, aminek következtében végre leesett, hogy a képre gondolt.



- Köszönöm, de igazából nem akkora dolog…



- Természetesen csodálatos lett, de eddig nem azt mondtad, hogy csak azokat a helyeket fested le, ahova el szeretnél majd jutni?- érdeklődött, összevonva a szép ívű szemöldökét, mire hanyagul elfordítottam tőle az arcomat, hiszen eddig azt hittem, hogy ez magától értetődik.
- Ha már Londonban élünk, a Big Bent nem akartam kihagyni- vontam meg a vállamat magyarázatképpen, mire megértően elmosolyodott, majd tovább nézte a festményeimet, amiket egyébként már vagy egy milliószor látott, úgyhogy nem kifejezetten értettem, hogy mit néz annyira rajta, hiszen nem fognak megváltozni, csak azért mert ellenőrizgeti. Néha nem értem, hogy ők ketten Susannel miért látják, hogy nekem ebben van jövőm. Tudom, hogy konyítok hozzá valamit, de azért mégsem vagyok nagy művész!
   A szarkasztikus gondolataim kereszttüzében kis bűntudatot is éreztem, miközben Leah aranyos termetét néztem, hiszen nélküle nem is tudnám, hogy mihez kezdenék. Tudtam, hogy nem lehetek vele gonosz, azonban az értetlenségem még a dorgálásomra sem akart elpárologni a fejemből.
     Ilyen gondolatokkal húztam át a fejemet a festő pólómon, elhatározva, hogy nekikezdjek valami új festménynek, mire hirtelen Susanna mosolygott ránk az ajtóból.



- Sziasztok, lányok!- köszönt vidáman Sue, miközben a már említett ruhadarabot igazgattam magamon. Amikor végignéztem rajta, majd újra a mostohahúgomra emeltem a tekintetemet, önkéntelen mosolyra húzódott a szám, pedig mindig fáradhatatlanul küzdök az ilyen ingerek ellen.
   Anyja-lánya- gondoltam magamban szórakozottan, miközben a köztük lévő különbségek után kutattam a szememmel, természetesen sikertelenül. Bár, ha nagyon szőrszálhasogató akartam lenni, akkor felhozhattam volna, hogy Susannek csak vállig érő haja volt, de szerény véleményem szerint ez csak részletkérdés volt a rengeteg párhuzam mellett. Susan olyan volt, mint Leah felnőttben, ennek fényében semmi kétségem sem volt az felől, hogy a mostohahúgom is ugyanolyan csinos nő lesz, mint Susanna, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni, mert annyira anyáskodó a viselkedése, hogy az már szinte kellemes. Ahogyan külső szemlélő szemszögéből figyelem őket, minduntalan elgondolkodom, hogy vajon én mennyire hasonlíthatok az édesanyámra. Felismernék őt bennem, ha az utcán látnának? Egyáltalán látszódik rajtam, hogy a gyermeke vagyok?



- Szia Susan!- mosolyogtam rá erőltetetten, a töprengésem közben, amit ő egy nagy mosollyal viszonzott, és amikor így látom, megértem, hogy apám miért is szeretett bele olyan könnyen.
   Az igazat megvallva, mindig is olyan felnőtt szerettem volna lenni, mint a mostohaanyám. Ő rengethet utazott már a világban történészként és a jelleme is tökéletessé teszi őt. Magabiztos, sikeres és csinos, bár ebből a háromból egyik sem jellemző rám…



- Hali anya!- ölelte meg az anyukáját Leah, mire szorongva elfordultam tőlük, miközben egy nagyot nyeltem, annak érdekében, hogy magamban tartsam a csípős megjegyzésemet.
   Én is megtehetném ugyanezt, ha az én anyukám itt lenne velem! Ha azon az estén kicsis később indultunk volna el a galériából, most együtt nézegethetnénk a képeket és a festményeimet, amelyekre biztosan még akkor is nagyon büszke lenne, ha felismerhetetlen lenne-
élesen szívtam be a levegőt, hogy ki ne mondjam hangosan, ami olyan mázsás súllyal nyomta a szívemet.



- Mit kértek vacsorára?- érdeklődött kedvesen a mostohaanyám.



- Nekem mindegy, de szerinted mit fessek?- kérdeztem kissé zord hangnemben, megint csak visszarángatva magamat a gondolataim tengeréből, mire a nő elgondolkozva sóhajtott egyet.



- Egyiptomban vannak az ókori piramisok, amik nagyon jól mutatnának a képeken!- adott tanácsot, mire egy aprót biccentettem.



- Majd keresek a neten valami jó képet, amiről mintát vehetek…



- Rendben, de most inkább gyertek le enni, mert édesapátok hamarosan hazajön!- mosolygott ránk elégedetten majd egy laza biccentést követően kiment a szobámból, amely az esetek nagy többségében nyomatékosítani szokta a mondandóját, most azonban csak barátságosan jelzett nekem, hogy ne kucorodjak be egyedül a szobámba, hanem vacsorázzak velük.
   Egy fáradt sóhajtás kíséretében tettem le a kezemben tartott ecsetet, majd Leah nyomában én is lemasíroztam a földszintre, bár a házat belengő mennyei illat már a lépcsőn megcsapta az orromat, aminek következtében nyomban összefutott a nyál a számban, amellyel minden bizonnyal a mostohahúgom sem lehetett másképpen, mert szinte azonnal meg is szólalt.



- Ugye nem kell Billt is megvárni vele?- kérdezte mohón Leah, összecsapva a kezeit, miközben egy mélyet szippantott a levegőből.



- Együnk!- mondtam gyorsan apa nevének a hallatára, mire Susan vonakodva ugyan, de leült mellénk, miközben valami olyasmit motyogott, hogy meg kéne várni vele az édesapámat is, a lánya azonban akkorra már púposra szedte az ételt a tányérjában, amin csak egy jót mosolyogtam. Azonban végül Susanna sem bírta tovább, miközben összeszorított ajkakkal figyelte, ahogyan én is kiszedem magamnak a vacsorát, így végezetül ő is beadta a derekát. Evés közbe nevetgélve beszéltük át a dolgainkat, aminek következtében egy pillanatra meg is feledkeztem a rám váró kihívásról.
   Azonban, amikor kinyílt az ajtó, nyomban lefagyott az arcomról a mosoly.
   Ez csakis az apám lehetett, így a másik kettő nő is gyorsan reagált. Amióta délután olyan sok fiatal kori képet néztem Bill Kennedyről, szinte már ki is törlődött a fejemből a jelenkori elnyűtt külseje. Susannél ugyan pár hüvelyknyivel magasabb volt, de nem volt éppenséggel annyira langaléta termetű férfi. Mivel Sue rendesen eltart minket, azóta neki is sikerült egy kis pocakot növesztenie magának, ami nagy szerencsétlenségére rendkívül előnytelenül áll neki, így nem véletlen, hogy Leah mindig azzal cukkolja, hogy együtt kéne járniuk edzeni. A kefebajusza alatt mindig lefelé kanyarodott a szája, aminek következtében a mélybarna szemei látványára mindig tartózkodóan elhúzódtam tőle, hiszen nem keltett bennem túl sok kellemes érzést. Ráadásul a feje tetején kopaszodott is, ennek ellenére még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy egy kicsit oldalra fésülje a megmaradt frizuráját, hanem hagyta a természetes mivoltát erősödni…



- Ó, Bill drágám, végre hazaértél!- lelkesedett szeretetteljesen Susan, miközben sietősen felemelkedett az ülőhelyéről, hogy átölelhesse. Amikor apa észrevette a feleségét, mint mindig, most is szélesen elmosolyodott, majd erőteljesen magához ölelte az asszonyt.



- Hello édesem!- adott egy cuppanós puszit az arcára, majd kedvesen megsimogatta az ételt habzsoló Leah fejét, de rám még csak egy pillantást sem szentelt, amin egyáltalán nem lepődtem meg, hiszen a mi kapcsolatunkban már nyoma sincs a sülői lojalitásnak, vagy szeretetnek.
   Az esetek zömében mindig csak akkor jutottam eszébe, ha hibáztatni kellett valakit, valami miatt, például azért, ha nem működik a nappaliban a televízió, hiszen arról egyedül csak én tehetek! Természetesen tisztában voltam vele, hogy amikor esténként álomra hajtjuk a fejünket, Susanna minden erejével azon van, hogy beszéljen Bill fejében, bár a férje ilyenkor oda sem bagózik rá. Sue hiába mesélte el neki, hogy az előző házassága is egy ilyen pitiáner affér miatt ment szét, a drágalátos édesapám a füle botját sem mozdította ezek hallatán, mondva, hogy velem nem érdemes foglalkozni, hiszen én csakis balszerencsét hozok az ember fejére. Én ugyan még nem láttam olyan filmet, amiben a nő ilyen nyíltan vállalta volna egy régebbi kapcsolatának a hibáját, de a lelkem mélyén mindig reménykedtem benne, hogy az apám ért majd belőle valamit, és talán újra jóban lehetünk, ezek azonban csak hiú ábrándok voltak.



- Köszönöm Sophia, hogy még étkészletet sem voltál képes kirakni nekem!- dörrent rám hirtelen Bill, aminek következtében ijedten felkaptam a fejemet, hiszen a gondolataim folyamán lassacskán már arról is kezdtem elfeledkezni, hogy nem egyedül vagyok a helyiségben.
   Félve figyeltem, ahogyan morgolódva visszacsapta az evőeszköz-fiókot a konyhapolcon, mire zavartan lesütöttem a szememet, hiszen eszem ágában sem volt találkozni a megrovó pillantásával, amellyel minduntalan engem büntet. Most miért én vagyok ezért is a hibás?- kérdeztem magamtól, pedig tudtam, hogy csak így akart engem "köszönteni, ha már kimaradtam azoknak a listájáról, akinek hazajövetkor köszönni szokott- Ő nem tud magának elővenni?
  
Kivételesen nem akartam vele veszekedni.



- Sajnálom Bill, én terítettem és elfelejtettem- szabadkozott azonnal a mostohaanyám, de a mondandója süket fülekre talált. Óvatosan mustráltam apámat, aki egy legyintéssel el is intézte ezt a kis összeszólalkozást, hiszen teljesen tisztában volt vele, hogy ebben az esetben nem neki volt igaza. Azonban a hozzám intézett bocsánatkérése természetesen elmaradt.
   Pár perccel később fanyarul eltoltam magam elől a tálat, mert az igazat megvallva, nem volt sok kedvem apám megjegyzéseit hallgatni egész vacsora alatt…



- Köszönöm a vacsorát Susan!



- Hiszen alig ettél valamit Soph!- csóválta a fejét szörnyülködve Susanna, mire én csak gyorsan legyintettem egyet, jelezve, hogy butaságokat hord össze.
   Épp indulni akartam, amikor még egy személy utánam szólt.



- A kulturált emberek a mosogatóban tartják a koszos tányérjukat, ezzel segítve az édesanyjuk munkáját!- morrant rám megint apám egy amolyan "csak úgy" indokból, mire akaratlanul is, de erőteljesen összerezzentem, hiszen nem voltam felkészülve az undok megjegyzésére. Fogcsikorgatva szorítottam össze a fogsoromat, hogy visszatartsam a szemtelen feleselésemet, hiszen tudtam, hogy az csak olaj lenne a tűzre, így megfontoltan csöndben maradtam. Halványan még derengett egy emlékkép, hogy történetesen milyen volt a kedélyes és mosolygós édesapámmal egy fedél alatt lakni, és az határozottan nem ilyen érzéseket ébresztett fel bennem. Még emlékeztem azokra az időkre, amikor anyukám is velünk volt, aminek fényében biztosra vettem, hogy akkor még ugyanúgy viselkedett velem, mint most a mostohahúgommal… de azt már régen elvitte a víz!
   Csoszogva fordultam vissza, majd kedvetlenül felkaptam a tányéromat az asztalról és óvatosan beletettem a mosogatóba, hogy kifogástalan maradjak, végül pedig sietően felszaladtam a lépcsőn. Apának ma is nagyon "jó" kedve lehetett, amit megint rajtam vezetett le- gondoltam magamban keserűen, miközben a lépcsőházban lévő képeket nézegettem a falon, amelyek nagy szomorúságomra nem tükrözték az igazi édesanyám stílusát.

  Felérve nem kezdtem hozzá a festményemnek, hiszen amikor mérges vagyok, minduntalan elrontom őket, így elkeseredésemben inkább ledőltem az ágyra és magam mellé vettem valami könyvet is. A könyvborítón az Alkonyat címet olvastam, és mivel ez a regény benne volt a top százas listámban sietősen fellapoztam valahol. Nagy általánosságban nem szeretek érzelmes könyveket olvasni, mert azokról mindig az én érzelemmentes életem ugrik be, kivételesen azonban kivételt tettem, hátha egy kis reménytelenül romantikus írás feldobja egy kicsit a kedvemet.
   Unott hangulattal igyekeztem elmerülni Bella és Edward szerelmi történetében, miközben elkalandoztak a gondolataim a sorokról és magáról a könyvről is. Bárcsak lenne egy srác, aki el tudná fogadni, hogy ilyen béna vagyok és engem is úgy szeretne, mint Edward Bellát- álmodoztam, miközben elmélyedve forgattam a könyv oldalait, anélkül, hogy akár csak felfogtam volna, hogy milyen betűk vannak odaírva. Egy olyan fiúra vágytam, akire mindig támaszkodhatok és segítene mindig minden helyzetben. Olyannak szeretne, amilyen vagyok, és nem lennének köztünk korlátok és hazugságok. Olyan, akivel mindent megoszthatok, és teljes mértékben megértenénk egymást...
   Meggyötörten sóhajtottam egyet, mert tudtam, hogy ő csak a gondolataimban létezik és nekem soha nem adatna meg egy ilyen csoda, hiszen borzalmasan béna csaj vagyok. A könyvek iránti kötődésem és a művészeti pálya utáni érdeklődés, na meg persze a pesszimista hozzáállásom minden aranyos srácot messziről taszít, hiszen rólam ordítanak az elfojtott dühkontrollal küzdök. Kétségtelen, hogy egy fiú sem lenne olyan elkeseredett, hogy pont engem választana a sok ezer cicababa közül.
   Megint felsóhajtottam egyet a negatív gondolataim hatására, azzal inkább becsuktam a könyvet, mert untam az önmarcangolást meg a sok önkritikát, így inkább elmentem zuhanyozni, hátha az eltereli a figyelmemet egy kicsit. Végül sikeresen eltereltem a gondolataimat, csak a helyzet az, hogy a rossz irányba, mert Hannah néni műszakjától egyáltalán nem lett jobb a kedvem, hiszen nem kimondottan szerettem annyi ember között rohangálni. Elhúztam a számat, mert nem volt sok kedvem az akadékoskodó vendégek nyöszörgését hallgatni, egy amúgy is méregdrága kávézóban.
   Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, majd kimentem a fürdőből, ezzel a lendülettel pedig le is dobtam magamat az ágyra, hogy tovább agyalhassak. Miközben merengve tanulmányoztam a plafont, hallgattam, ahogyan Susan és Leah is aludni ment, majd utolsónak apa jött fel, de ő nem kívánt nekem jó éjszakát csak a másik kettő nőnek, akik fontosak voltak neki.
   Könnybe lábadt a szemem majd szipogva hunytam le a szememet és így ringattam magamat keserves álomba, ami ugyan fájdalomcsillapítóként tompította a gyötrelmeimet, mégsem tüntetett el mindent nyomtalanul. Ennek ellenére a sértettségem hegei még mindig ugyanannyira csípte, mint általában.
   Milyen jó is lenne valaki, aki majdnem annyira szeretne engem, mint egy apa...

2 megjegyzés:

  1. Van egy érzésem hogy Hannah néni lesz a kedvencem...
    Nagyon jó a történet ha szeretnéd csinálhatok egy hosszabb kritikát is! Csak szólj.

    VálaszTörlés