Chapter One

Memories

Végre megírtam az első fejezetet!
Remélem, hogy lesz néhány érdeklődő és köszönöm azt a néhány visszajelzést, amit eddig kaptam, mert nekem az is nagyon sokat számít. A következő fejezetet még nem tudom, hogy mikor lesz időm felrakni.

Nadia

   Én csak a keserű oldalát ismerem a világnak.
   Az igazat megvallva, sosem voltam igazán boldog. Annak ellenére, hogy még csak most töltöttem be a tizenhetedik életévemet én már rengeteg mindent átéltem. Ugyan voltak olyan napok, amikor kevésbé voltam elkeseredve, mint az esetek nagy többségében, de eddig még soha életemben nem tapasztaltam meg, hogy mit is jelent az a bizonyos „felhőtlen boldogság”, amit a naiv emberek oly nagy előszeretettel emlegetnek. Hiszen a boldogság csak egy tévhit. Egy ábránd. Hiedelem. Maga a megtestesült lehetetlen. Én legalábbis így fogalmazhatnám meg. Egyáltalán mit is jelent az, hogy boldognak lenni? Bevallom, fogalmam sincs. Csak abban vagyok biztos, hogy ez a jelző az életem szöges ellentéte.
   Kislánykoromban ébredtem rá minderre.
   Plüssmacikkal és hajas babákkal szórakoztam, amikor én már felnőttekhez méltó elképzelésekkel dobálóztam a fejemben. Ahogyan műanyag játékokkal a kezemben figyeltem a nagykorúak társaságát, egyre inkább kezdtem ráébredni, hogy én nem szeretném megérteni, hogy igazából mi is történik körülöttem. Tudtam, hogy fájdalmasan ért volna az igazság. Akkor még élvezhettem a jótékony tudatlanság fátylát, melyek szinte óvó szülőként takarták el előlem az igazi világot. Sajnálatos módon, azonban ez a láthatatlan kéz lassacskán mindig egyre feljebb és feljebb húzta a fátylamat, aminek következtében egyre több dolog vált világossá számomra…

   Ilyen gondolatok kíséretében nyomtam a homlokomat az ablaknak, miközben kifelé bámultam az esőbe. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy Londonban mindennaposak a heves esőzések, de engem mindig is frusztrált ez az örökös lelombozó időjárás. Lehet, sőt biztos, hogy butaság, de valamiért mindig melankóliába esek tőle, bár az igazat megvallva, arról fogalmam sincs, hogy mi okból. Egyszerűen nem preferáltam ezt az időjárást.
   Szomorú szórakozottsággal rajzolgattam a leheletem által hagyott foltokba, amiket néha-néha már teljesen le kellett törölnöm, ha ki akartam látni az átlátszó üveglapon. Ez az elfoglaltság mégsem tudta teljesen lekötni az így is elkalandozott figyelmemet. Kedvetlenül forgattam a szemeimet a menthetetlenül béna gondolataim kereszttüzében, miközben merengve elmélkedtem a múltamon, már ha a történteket lehet egyáltalán annak nevezni. Az igazat megvallva, szívem szerint legszívesebben mindent megadtam volna azért, hogy a mai napot a családommal töltsem. A probléma az, hogy sajnos az anyukám kilenc éves koromban meghalt egy autóbalesetben, amiben nem ő volt a hibás, én pedig sajnálatos módon képtelen voltam rajta segíteni. Azon a bizonyos ominózus estén együtt jöttünk haza autóval, amikor egy őrült sofőr balról nekünk jött, mert a téli jegyes úton kipörögtek a kerekei és nem tudta elég gyorsan bevenni a kanyart. Anyám azonnal meghalt, én meg kórházba kerültem. Szerencsére nekem nem lett semmiféle maradandó sérülésem, inkább csak a lelkemben. Igen… a bensőm határozottan darabokra tört, amikor megtudtam, hogy az édesanyám az életét vesztette a balesetben.
   Akárhányszor hagytam, hogy az emlékeim örvénylő tengere magába szippantson, mindig elképzeltem, hogy milyen lenne, ha anya még most is itt lenne velünk és az a felelőtlen ember nem jött volna belénk.
   A szerencsétlenség óta az apám olyan, mintha kicserélték volna. Azelőtt figyelt rám és anyára, és rengeteget mosolygott. Szabad akaratú, laza természetű, vicces és nagyon családcentrikus egyéniség volt. Ma viszont egy parancsolgató, mogorva férfi lett belőle, aki csak kiabálni tud velem, az esetek nagy többségében pedig nem szentel rám egy pillantásnál többet. Ha figyel is, minden mozdulatomban hibát vél látni. Azzal vádol, hogy én okoztam anya halálát, és ha én nem vagyok, akkor ma az édesanyám ma is köztünk lehetne. Pedig a szó szoros értelmében semmit sem csináltam.
   Hogy is tudtam volna én segíteni annak, akin már nem lehet?- kérdeztem magamtól szemforgatva, miközben felálltam az ülőhelyemről, és a tükröm elé léptem- Egyáltalán egy kilenc éves kislány, hogyan menthetne meg egy felnőtt embert a halál könyörtelen markából?
   Borzadva néztem végig magamon, mert a tükörképemről valamiért mindig anyukám jut az eszembe, pedig az emberek nagy többsége szerint nem is rá, hanem az édesapámra ütöttem. Ugyan szerettem azt képzelni, hogy maradt bennem valami a szülőmből, ennek ellenére mégis szorongató volt eljátszani az emlékével. Az anyukámtól csak az alkatomat és a hajszínemet örököltem, ami annyiban jelenik meg, hogy viszonylag szép fizikummal rendelkezek, mégis a frizurám volt az, amit a legjobban szerettem magamban. Az igazat megvallva, reggelente szokásommá vált, elérzékenyülten fésülgetni a szőkésbarna hajzuhatagomat, azt képzelve, hogy igazából az anyukám csavargatja a vékony ujjai köré a göndör loknijaimat.  Ilyen esetekben mindig elkeseredetten szórtam kerekded arcomba a fürtjeimet, hiszen mindig emlékképek szöktek a tudatalattimba, akárhányszor megpillantottam a tükörből visszapillantó sötétzöld szempárt, amely egyáltalán nem hasonlított az anyukám tengerkék szemeire…

   Szomorkásan ültem vissza az ablak elé, miközben az összeráncolt homlokomat megint az üvegnek nyomtam, bár az elmélkedés sosem tartozott a kedvenc dolgaim közé. Biztos vagyok benne, hogy ennek tudatában sokan azt gondolhatják, hogy én megint csak egy egyszerű kislány vagyok, aki teljes letargiába zuhant, mert elvesztett egy hozzá közel álló személyt. Szerény véleményem szerint azonban jelen esetben itt többről van szó, mint egyszerű elkeseredésről, mert a katasztrófa következtében megfosztottak engem a normális gyerekkor lehetőségét is. Felőlem aztán bárki bármit gondolhat, de amondó vagyok, hogy ennek a súlyát egy kívülálló képtelen lenne felfogni! Mondhatják, hogy majd úgyis túlteszem magamat rajta, de nem érthetik, hogy min megyek keresztül.

   Keseredetten vettem el a fejemet a párás üvegtől, majd sietősen körbenéztem a szobámban, csak hogy lefoglaljam valamivel a feszült gondolataimat. Barackszínű falakkal körülvett börtön, ahonnan soha nem szabadulok apa zsarnokoskodása elől. Amikor kislány voltam, meglepetésként ért a felismerés, hogy a saját apám nem tudja átérezni a gyermeke veszteségét, ennek értelmében még ma is ugyanolyan elutasító, mint amilyen akkor volt. Állandóan olyasmire kényszerít, amit nem akarok, vagy éppenséggel a szeretett elfoglaltságaimtól tiltott el. Az estet követően magántanuló lettem, aminek végső soron apa nagyon nem örült, mert az nem éppen egy olcsó mulatság, mégsem ellenkezett, amikor Mrs. Holland egyre feljebb és feljebb tolta az árakat, miközben én egyre feljebb cseperedtem. E mellett sosem lusta elégszer a fejemhez vágni, hogy ha nem csinálok valamit, örökre egy depressziós kisgyerek maradok, aminek következtében nem akart normális emberek közé engedni, mondva, hogy csak őket is megrontanám. Magamban ugyan jól tudtam, hogy nem szenvedek depresszióban, azonban ahogyan egyre jobban eltávolodtam az emberi gesztusoktól, kontaktusoktól és az alapvető kommunikációs alapoktól, egyre inkább magamba fordultam. Az édesapám zsarnok viselkedésének köszönhetően eltávolodtam az emberektől, a közösségektől és megszakítottam mindenféle kapcsolatot a külvilággal.

  Hála a szerencsének, az évek folyamán két pártfogót is szereztem magam mellé.
  Amikor az édesapám bejelentette, hogy feleségül veszi Susanna Conellyt, a jól kereső történészt, akkor először voltam képes belenézni a férfi szemébe, amely az édesanyám elvesztése óta először visszafojtott örömtől csillogott. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy milyen megkeseredett vénasszony lehetett képes feleségül menni egy ilyen zord emberhez, azonban amikor jobban megismertem az újdonsült mostohaanyámat, egyre inkább olyan érzés kerített hatalmába, hogy az igazival beszélgetek. A kislánya, Leah Conelly pedig egy igazi kis tünemény volt a megismerkedésünk alkalmával, így mára már nagyon bánom, hogy akkor még elfogultan ítéltem meg mindkettőjüket.
   Eleinte ugyan megpróbáltam őket teljes szívemből utálni, azonban megdöbbentett, hogy Susan minden keresetlen szavamra csak egy mosollyal válaszolt, mintha kihívásnak tekintett volna engem, e mellett pedig pont ugyanannyi figyelmet szentelt rám is, mint a saját lányára, ami rendkívül meghökkentett engem. Az első kedves gesztusa a munkájában nyilvánult meg, mert a magántanulásom miatt dupla műszakban dolgozott csak azért, hogy nekem jó legyen, onnantól kezdve pedig én is elkezdtem nyitottabb lenni. Ahogyan kamaszodtam egyre több figyelmet fordított a lelki világom pátyolgatására és segített átverekedni magamat a nehéz időszakokon, amikor kezdtek érdekessé válni a dolgok körülöttem. Egyszóval, sokkal jobb szülőnek bizonyult, mint az igazi édesapám. Leah rengetegszer segített előbbre engem az apámmal való kapcsolatomban, amiért természetesen neki is rendkívül hálás voltam. Idővel mindkettőjüket egyenrangú családtagként kezeltem, hiszen náluk figyelmesebb és segítőkészebb támogatók. Ők az egyetlenek, akiknek néha sikerült mosolyt csalni a komor grimaszba torzult, merev arcvonásaimra. A gondolatukra mindig könnyek szöktek a szemembe, hiszen ők voltak nekem az igazi családom pedig még csak vérrokonok sem voltunk…

   Ahogyan a gondolataimba süllyedve szipogtam, váratlanul megakadt a szemem egy könyvszerűségen, amely a koszból ítélve már jó ideje az ágyam alatt porosodhatott. Értetlenkedve álltam fel, félbehagyva ezzel a gondolatmenetetemet, azzal a lendülettel leguggoltam az ágy mellé. Bevallom a rejtélyes tárgy felkeltette az érdeklődésemet, mert nem kifejezetten emlékeztem rá, hogy az ágyam alatt valaha is tartottam volna könyveket, hiszen azokat mind rendezett sorban tartom a polcomon.

   Eleinte ugyan még visszakoztam, mondva, hogy ennek az egésznek semmi értelme, végül azonban egy gyors mozdulattal kihúztam a sok játék közül, amelyekhez már mind túl idős voltam. Azonban, amikor kinyitottam, döbbenetemben a szám elé kaptam a kezemet. Mikor kinyitottam döbbenetemben a szám elé kaptam a kezemet, hiszen ez egy fotóalbum volt, tele egy csomó képpel.

   Emlékeztem erre a gyűjteményre. Anyukám mesélte, hogy az ő szülei adták neki, akik már úgyszintén tettek bele képeket, mondva, hogy egy nap majd az ő kalandjaival kell folytatnia. Miután átlapoztam az ismeretlen oldalakat, megakadt a tekintetem egy olyan fényképen, amelyen én voltam az igazi édesanyámmal. A pillanat törtrészéig még hagytam, hogy elvesszen a tekintetem a látottakban, végül azonban összeszorított ajkakkal szorítottam a mellkasomhoz, miközben a könnyeim lankadatlan gyorsasággal peregtek le az arcomon. Amikor összegyűjtöttem a maradék lélekjelenlétemet, egy hirtelen gondolattól vezérelve kivettem a lapocskát a fólia mögül, gondolva, hogy majd ha befejezem ennek a nézegetését, méltó helyet keresek majd neki a faliújságomon.

   Pár lappal később a nagynéném és a nagybátyám integettek vissza nekem a képről. Halványan elmosolyodtam a keresztanyukám gyönyörű vonásaira láttán, hiszen Hannah Conelly nem is lehetne különbözőbb a nővérénél, hiszen az ő szalmaszőke hajkoronájával ellentétben Susannek természetes vörös haja van. Bár ez a gondolat annyira nem is éltetett, inkább a tudat, hogy holnap is elmehetek dolgozni Hannah néni kávézójába, aki a Starbucks céghálózat egyik presszóját üzemeltette. Ugyan nem vagyok valami hatásos munkaerő, viszont kellett a pénz, hogy a továbbtanulásomat egyedül is tudjam majd finanszírozni, hiszen apám fizetése nem épp az egekbe szökően kimagasló és nem akarok életem végéig Susanna keresetére támaszkodni.
   Ilyen gondolatokkal csuktam össze a fényképalbumot, miközben elgondolkozva lehunytam a szememet, miközben hagytam, hogy elkalandozzon a figyelmem...
   

   Szerény véleményem szerint egy átlagos lánynak a mindenét jelenti a család. Egy hétköznapi fiatal nő csak akkor igazán boldog, amikor azok veszik őt körül, akiket a szívébe fogadott. Szereti, amikor a hebehurgya, ámde annál barátságosabb rokonság karácsonykor összegyűlik, hogy együtt töltsék el az ünnepeket. Biztosan melegséggel önti el a lelkét, amikor egy régen látott családtag különleges alkalmakkor egyszer-egyszer megjelenik és egy szoros ölelésben részesít, amivel azt üzeni, hogy „nem felejtettelek ám el!” Nevetést csalogat elő, amikor a nagyszülők teljes odaadással mesélik a régi felejthetetlen történetet, amikor még csak kislány volt, vagy amikor visszagondol egy-egy megmosolygtató eseményre, amelyet volt szerencséje eltölteni a testvérével.
   De a szülők személye határozza meg igazán az életét.
   Az édesanyja a megtestesült gyönyörűség szobra, az édesapára pedig igazi hősként néz fel. Ezt a két embert a legmagasabb piedesztálra emeli, mély tisztelettel és szeretettel beszél róluk, amikor felbukkannak egy-egy beszélgetés alkalmából. A közelükben mély nyugalom szállja meg a lány bensőét, hiszen tudja, hogy mindent nekik köszönhet.
   De mi van, ha ez a csoda valakinek nem adatott meg?