Második Fejezet

Fény az alagút végén

Három dolgot már biztosan tudok a földi életről. Az első, hogy mind összetartozunk. A második: ami a kezdet, az a vég. A harmadik, hogy az ember bármennyire is szeretné, semmi sem teljesen az, aminek látszik.
Touch - Érintés c. film

- Igazán vehetnéd már a fáradtságot, hogy megtanulj kocsit vezetni!- pirítottam rá a mostohanővéremre szemforgatva, miközben becsuktam az előttem heverő matektankönyvet, hiszen mint mindig, most is a könyvtárban ücsörögtem és magoltam, vagy jelen esetben inkább gyakoroltam a főiskolára. Mivel a matematika sosem tartozott az erősségeim közé, mostanában azzal szórakoztatom magamat, hogy különböző feladatokat oldok meg, amelyeket többnyire könyvtári gyakorlófüzetekből szoktam kimásolni, hátha ezzel kicsit belerázódok ebbe az idegen világába. Annak ellenére, hogy még rengeteg dolgom volt és az esetek zömében betartottam és tiszteltem a szabályokat, most az első csengésre felvettem a telefonomat, pedig nem sok kedvem volt összeakadni Mrs. Forbes sötét tekintetével, azonban ha egy beszélgetés Sophie hangjával kecsegtetett, még ezen a szigorú helyen sem volt akaraterőm elszalasztani a lehetőséget.

   Eddig úgy könyveltem el a mai napot, hogy az akár simán nevezhetne a Leah Legrosszabb Napja címre, azonban ahogyan meghallottam, hogy az említett személy türelmetlenül felhorkan a vonal másik végén, azonnal széles mosoly szökött az arcomra, hiszen már régen nem volt lehetőségem egy kis játékos cukkolással a mostohatestvérem agyára menni - Hihetetlen, hogy felnőtt nő létedre egy kiskorúval furikáztatod magadat, akinek a tragacsa még hetvennel is alig tud menni…

- Leah, egyedül is menne, de Louis nem engedi, hogy vezessem az autóit!

- Ez csak egy tipp, de szerintem azért, mert a legutóbb, amikor annyira erősködtél, hogy te igenis tudsz vezetni, összetörted a kedvenc Porschéjét tolatás közben- kuncogtam alig hallhatóan, miközben a vállam és a fülem közé szorítottam a mobiltelefonomat, hiszen mindkét kezemre szükségem volt a dolgaimat a kopottas, baglyokkal díszített válltáskámba pakoljam.

- Pff, te is tudod, hogy az baleset volt…

- Akkor is ezt mondtad, amikor behorpasztottad a Volkswagenje hátulját?- húztam az agyát kajánul, miközben kutakodóan körbenéztem, hátha valamelyik könyvespolc mögött Mrs. Forbes leskelődik a rendbontó jómagam után, hiszen annak a nőnek olyan szimata van, mint egy vadászkopónak.

   Azonnal kiszagolja, ha valaki szabálytalankodik.

- Leah, akkor nekem jött egy biciklis!

- Jó, de hányszor?- haraptam be az alsó ajkamat, nehogy véletlenül hangosan elnevessem magamat, azonban nem vártam meg Soph válaszát, hiszen tudtam, hogyha még egyszer pimaszkodni merek, teljesen ki fog térni a hitéből- Jól van, csak ugratlak! Itt vagyok a könyvtárban, de már össze is pakoltam a cuccaimat és perceken belül elindulok hozzád…

- Imádlak húgi!- hálálkodott egy megkönnyebbült sóhajtás kíséretében.

- Én is téged!- köszöntem el tőle jókedvűen, majd sietősen bontottam a vonalat.

   Miután a rövid beszélgetést követően a mobiltelefonom a farzsebemben landolt, egy gyors mozdulattal feldobtam a táskámat a vállamra, majd fújtatva egy kupacba rendeztem azt a temérdek könyvet, amit idehordtam magamnak a különböző polcokról.

   Hiába, kellett a gyakorlás, mert már így is teljesen kizökkentem a francia nyelvből!

   Miután a kis tornyot az ölembe vettem, nyújtott léptekkel indultam el a kijárat felé, hiszen minél előbb oda szerettem volna érni a mostohanővéremhez, aki minden bizonnyal már rég elkészült. Ugyan kis nehézséget okozott a lépcsőzésben, hogy történetesen nem láttam, hogy hová is lépek, valahogy azonban mégis sikerült lekecmeregnem a földszintre és leadnom a köteteket. Végül egy gyors elgondolásból kivettem Jane Austen Büszkeség és Balítélet című könyvét, pedig már vagy ezerszer végigolvastam, hiszen a főiskolai felvételire ebből a könyvből írtam esszét, mégis volt bennem egy meghazudtolhatatlan érzés, hogy nem lenne rossz még egyszer végigbogarászni. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy mégis miért hoztam oda az asztalomhoz tanulás közben, ennek ellenére mégis a táskámba süllyesztettem, amikor végre kiértem a szabad ég alá.

   Egy mélyet szippantottam a kellemes esőszagból, miközben a saját közlekedési eszközöm felé vettem az irányt, kikerülve az összes pocsolyát, amelyek a járdán terpeszkedtek. Gyéren ugyan még szitált az eső, de londoni lány lévén ez csak egy jelentéktelen részletkérdés volt, hiszen születésemtől kezdve éltem ebben a borongós időjárásban. Pár másodperccel később meg is pillantottam az én hűséges és strapabíró járgányomat, ami hivatalosan a Mazda 626 névre hallgatott, én azonban előszeretettel becézgettem őt Mázlinak. Ő volt a legszerencsésebb tragacs az egész földkerekségen, ezt pedig nem is vagyok elég lusta mindannyiszor a tudtára adni, amikor vacakolni kezd velem.

   Harmadéves voltam a gimnáziumban, amikor az egyik szomszédunk kitolatott Mázlival a felhajtóra és egy cédulát ragasztott a szélvédőjére, amely büszkén hirdette, hogy a személygépkocsi eladó. Én persze első látásra beleszerettem a másoknak nem éppen bizalomgerjesztő autóba. Már kimondottan lestrapált állapotban volt, engem azonban a legkevésbé sem érdekelt, hogy mennyi hátulütője van az aggastyán járgányoknak. Annak ellenére, hogy Bill minden erejével azon volt, hogy lebeszéljen a vételről, én mégis megvettem Mázlit a spórolt pénzemből. Ugyan az összes megtakarításom ráment, én mégis elégedettebb voltam ezzel az ősöreg tragaccsal, mint egy újonnan vett sportkocsival. Azt nem állítom, hogy nem fért rá a karbantartás, nekem mégis tökéletesen megfelelt, hiszen teljesen biztos voltam benne, hogy a szüleim szerény fizetéséből úgysem telne egy új gépkocsira.

   Nos, így került hozzám Mázli.

   Ilyen gondolatok kíséretében nyitottam ki a vezetőülés felöli ajtót és dobtam le magamat az ülésre. Kicsit ugyan aggódtam, hogy nem fog elindulni, azonban miután elfordítottam a kulcsot a gyújtásban, nagy meglepetésemre a jármű gond nélkül felbőgette a motort.

- Ügyes fiú!- paskoltam meg a kormányt mosolyogva, miközben leraktam az anyósülésre a táskámat és bekapcsoltam a rádiót, hogy kicsit helyrezökkenjen a hangulatom.

×××

- Még mindig ugyanolyan alacsony vagy, mint amilyenre emlékeztem- jegyezte meg piszkálódva Sophie miután kibontakoztunk az üdvözlő ölelésből, mire égnek emelt szemmel megcsóváltam a fejemet. A mostohanővérem kuncogva megbökött a könyökével, amivel gondolom valami olyasmit akart jelezni, hogy csak évődik velem.

- Csodát én sem tudok tenni- horkantottam kedvetlenül.

- Most komolyan megsértődtél?

- Hé, ha a magasságommal cikizel, nem állok jót magamért- figyelmeztettem őt összeszűkült szemekkel, mire Soph szemtelenül kinyújtotta rám a nyelvét, mint valami óvodás kislány, akinek az anyja éppen valami nagyszabású nevelési bölcsességet osztott meg vele - Különben meg egyáltalán nem kötelez semmi, hogy elvigyelek magammal, szóval...

- Jaj, ne izélj már Leah!- kuncogott a mostohatestvérem, én azonban csak megvontam a vállamat és sietősen áttereltem a témát valami másra.

- Meg szeretnéd látogatni a galériádat?- érdeklődtem felvont szemöldökkel, miközben elindítottam Mázli motorját, majd miután kiengedtem a kéziféket, vigyázva kitolattam az újgazdag Tomlinson lakása előtt terpeszkedő hatalmas parkolóhelyek egyikéről, hogy aztán egy laza kormánycsavarással megforduljak és a város szíve felé kormányozzam a kocsit.

- Igen, ellenőrizni szeretném, hogy minden rendben legyen a holnaputáni megnyitóra…

- Hát persze, ez csak természetes- motyogtam az orrom alatt semleges hangszínben, miközben a sebességváltóra fektettem a nyirkos tenyeremet és kikanyarodtam az utcából. Fél szemmel figyeltem, ahogyan a mellettem ülő személy összeráncolt homlokkal, feltehetőleg gondterhelten a párás ablaküvegnek dönti a fejét. Azonban egy pillanattal később már az útra emeltem a figyelmemet és hagytam, hogy a gondolataim kis ladikja idegen vizekre evezzen.

   Többek között ezért is gondoltam túlságosan hanyagnak és felelőtlennek Sophie udvarlóját. A srác tömérdek lóvéja miatt a mostohanővérem alig észrevehetően ugyan, de valamilyen szintig mégis kivetkőzött magából. Én úgy ismertem meg őt, mint egy szerény, kellemes természetű és jószívű lányt, azonban sajnálatos módon ez az állapot már nem állt fent. Idővel ki tudtam következtetni, hogy ez a három jelző, amellyel anno még kapásból jellemeztem volna, mára már teljesen kihalt benne. Mivel a barátja egy közismerten elismert énekes, mellette még ő sem tudta megőrizni azt a kislányos báját, ami visszahúzódóvá tette őt. Ezt ugyan még meg tudnám emészteni, azonban a többi már igen rossz fényt vet a róla alkotott összképre. Természetesen én is bezsongtam volna a rám váró elismeréstől és csillogástól, ami egy híresség mellett érhet, ennek ellenére mégsem örültem neki, hogy őt ennyire megváltoztatta mindez. Az a személy, aki nem ismeri olyan jól a mostohatestvéremet, mint például én, teljes lelki nyugalommal ringatná magát abban a naiv tévhitben, hogy Soph ugyanaz a nélkülöző és nagylelkű lány, aki egy évvel ezelőtt volt. Én azonban látom, hogy valami nagyon megváltozott benne. Még nem tudom, hogy mi, de érzem. Szerény véleményem szerint Louisnak nem kellett volna hagynia, hogy a barátnője olyasmikre költse a pénzét, amire előtte ő nem bólintott rá, hiszen végső soron nem a mostohanővérem kereste meg azt az összeget, következőképpen nem lett volna joga engedély nélkül elkölteni.

   Természetesen azt mindig is tudtam, hogy Sophie rendkívül tehetséges művész, ennek ellenére mégis kételkedtem benne, hogy egy saját képcsarnok megnyitása okos döntés lenne-e a részéről. Állításom szerint ő fényévekkel tapasztalatlanabb ezen a téren, mint sok vele egykorú alkotó, akik a szüleik révén már ebbe a világba születtek bele. Én nem szeretnék kételkedni az álmaiban, hiszen mindenkinek ugyanannyi joga van azoknak a megvalósításához, ezt a lépést én mégis rossz és korai ötletnek tartottam. Féltettem a mostohanővéremet azoktól a rosszakaróktól, akik féltékenységükben negatív kritikát alkotnának Soph festményeiről. A mostohatestvérem nem tudta, hogy mire vállalkozik, amikor a fejébe vette, hogy látogathatóvá teszi a galériáját.

   Amikor a mostohanővérem megvette azt a kisebb műcsarnokot, még fogalmam sem volt róla, hogy mi az eredeti célja és gondolom a pasijával sem osztotta meg ezt a teóriát. Eleinte ugyan bökte a csőrömet, hogy nem kérte ki a véleményemet ezzel kapcsolatban, de mivel Sophie tanácstalan oldala már a múlté volt, gondolom, hozzá kell szoknom, hogy a jövőben előszeretettel fog kihagyni azokból a fontos lépésekből, amelyek megfontolásával talán meg tudnám őt védeni.

   Egy kelletlen sóhajt követően a szemem sarkából megint a mostohatestvéremre pillantottam, miközben megálltam egy piros lámpánál.

- Louis mikor fog hazajönni Londonba?- kérdeztem rekedtes hangon, mire sietősen megköszörültem a torkomat, Soph-nak azonban fel sem tűnt a pillanatnyi keserűségem, olyannyira bele volt temetkezve a saját dolgaiba.

- Holnap- dünnyögte halkan.

- Szeretnéd, hogy kivigyelek a reptérre?- csúszott ki a számon a meggondolatlan kérdés, mire a mellettem ülő személy értetlenkedve felkapta a fejét, erre pedig már én is észbe kaptam. Engem majd szétvetett belülről az ideg, amiért ilyen blindre cselekedtem, hiszen azzal még a vak is teljesen tisztában volt, hogy nem különösebben kedveltem a mostohanővérem pasiját… sőt, egyenesen boldog voltam a tudattól, hogy nem kell egy városban tartózkodnom vele és a tré bandácskájával, akik tehetség híján, szerencse lévén tettek szert annyi pénzre.

   Lehet, hogy régen szerettem őket, de mostanra már felnőttem.

- Komolyan mondod, Leah?

- Hát, már nem vonhatom vissza, ugye?- kérdeztem vissza morogva, miközben az arcomon elterült egy hamiskás, féloldalas mosoly, mire a mostohatestvérem égnek emelt tekintettel felkuncogott - Pedig mennyire örültem volna, hogyha örökre turnézni mennének…

- A rajongóik sem panaszkodtak volna- szúrta közbe.

- Na, ja - prüszköltem fintorogva.

- Tudod Leah, én sem zártam különösebben a szívembe a banda többi tagját, azonban Louis tényleg rendkívül szeretetreméltó egyéniség, akit nem árt megismerni, mielőtt végleg megbélyegezed őt- jelentette ki határozottan Soph, mire további grimaszokat vágtam, mégsem vitt rá a lelkem, hogy válaszoljak erre az érzelemteljes csöpögésre.

   Hála az égnek a továbbiakban nem kellett Mr. Perfektről beszélgetnünk, hanem megvitattuk egymással az olvasmánylistánkat. Miután én nagyvonalakban felvázoltam, hogy én még mindig Jane Austen Értelem és Érzelem címmel ékeskedő írásán rágom át magamat, Sophie elújságolta, hogy a napokban olvasta ki John Green Csillagainkban a Hiba című remekművét. Sokatmondóan ajánlgatta nekem, mert szerinte én tényleg igazán értékelni tudnám ennek a halálra ítélt szerelem történetét. Pedig tudhatná, hogy nekem nem igazán jönnek be az ilyen szentimentális cselekményű történetek. Még valami olyasmit is mondott, hogy szerinte nagyon hasonlítok a főszereplő lányra, valami Hazel-re, mivel mindketten ugyanolyan realisták vagyunk, de a beszélgetés végére már megcsappant a figyelmem, így csak ennyi ragadt meg bennem.

   Amikor megcsapta az orromat a jellegzetes szmog és pinceszag egyvelege, már tudtam, hogy nem vagyunk olyan messze. Hamarosan meg is érkeztünk a keresett kereszteződéshez, ahol egy kis szerencsétlenkedés után sikeresen le tudtam parkolni, hiszen ebben a városrészben nehezen lehetett szabad helyet találni. Miután mindketten sikeresen kivackoltuk magunkat az ülésről, bezártam Mázlit, majd a táskámba dobtam a kulcsaimat.

- Legutóbb kiírták az ajtóra, hogy elromlott a lift, szóval kíváncsi vagyok, hogy azóta megjavították-e - morfondírozott hangosan a mostohanővérem, mire fáradtan megdörzsöltem a homlokomat a tenyeremmel, mert a sok tanulás után a kocsikázás teljesen leszívta  maradék energiámat.

 - Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy a műtermed a legfelső emeleten van- szűrtem a fogaim között morogva, mire Soph nevetve belém karolt, majd határozottan az egyik barna kővel kirakott, emeletes házhoz kezdett vonszolni, mintha egy pórázon lévő kutya lennék.

   Szemforgatva hagytam, hogy a mostohatestvérem betessékeljen a nyolcas számmal ékeskedő háztömb nyikorgó, fekete keretes üvegajtaján, pedig szívem szerint legszívesebben visszaültem volna Mázliba és megvártam volna, amíg befejezeti a terepszemlét. Ennek ellenére mégis beléptem az utcáról a kissé elhanyagolt épületbe. Az előtérbe érve mindketten egy-egy horkantással konstatáltuk, hogy a közepes méretű személyfelvonó még mindig karbantartás alatt áll… legalábbis az üvegen fityegő sárgás papír, amelyet valaki egy darabka celluxszal erősített fel, erre hívta fel a becses figyelmünket. Remek.

- Nagyon remélem, hogy holnapután már nem ezekkel az otromba szálkabetűkkel fogunk összeakadni, különben esküszöm, hogy… - puffogott a mostohatestvérem, cinikusan célozgatva annak az egyénnek a csúnya írására, aki helytelenül írta le a karbantartás szót. Én csak mosolyogva megcsóváltam a fejemet, hiszen teljesen tisztában voltam vele, hogy az Egyesült Királyság egy kimondottan gazdag ország, a látottak mégis azt bizonyítják, hogy nem minden angliai ember igazi First lady, vagy éppen egy tanult gentleman.

   Miután Sophie kimérgelődte magát, kart karöltve indultunk el a lépcső felé. Egy külső szemlélő szemszögéből biztosan úgy nézhettünk ki, mint két reumás öregasszony, akik csak támogatással képesek leküzdeni a meglehetősen meredek lépcsősort.

   Amikor felértünk kicsit ugyan szuszogtunk, de abban mindketten egyetértettünk, hogy ez az egész nem volt akkora ördöngösség, mint amire számítottunk. Én az oldalamat szorongatva figyeltem, ahogyan a mostohanővérem előkotorja a márkás Gucci táskájából a méretes plüsselefánton lógó kulcsait, pedig ezelőtt sosem adott a külsőségekre, most pedig méregdrága szerelésekben flangál. Emlékszem, hogy amikor még otthon lakott olyan is előfordult, hogy a kedvenc River Island-ben vásárolt pólóját egy egész héten át hordta, azonban a jelek szerint mostanra már ő is teljesen tisztában volt vele, hogy a híres Louis Tomlinson barátnőjeként nem jelenhet meg bármiben.

   Hiába, ez a hírnév ára, amivel már neki is szenvedni kell.

- Ugye Frank Miller már kitakarított bent?- vetettem fel összevont szemöldökkel.

   Tudniillik a mostohatestvérem nem hajlandó jobban bemocskolni a kezét, mint amennyire a festészet megköveteli tőle, így van egy külön karbantartója, aki történetesen a ház szerelője, így ő egy igen szép összeg fejében hajlandó felmosni az összepacsmagolt parkettát.

- Ne aggódj, tudtommal már reggel végzett, egyébként meg értesített volna, ha nem- elhúzott szájjal figyeltem, ahogyan Soph belöki a galériája ajtaját, azonban amikor beléptem, akaratlanul is, de az összes negatív energia elhagyta a testemet. A küszöbök kicsit ugyan még puffogtam, végezetül hagytam, hogy maga alá temessen a lehengerlő kilátás.

   Mélyet lélegeztem a terem klasszikus festék és nedves faforgács illatából, miközben ledobtam a vászontáskámat az egyik mellettem álló forgó bárszékre. Fél szemmel ugyan még láttam, hogy a mostohanővérem azonnal a méretes fésülködőasztala felé veszi az irányt, én azonban már nem igazán figyeltem rá, hanem elmerültem a helyiség szemkápráztató látványában.

   Amikor először megpillantottam ezt a helyet kissé bizalmatlanul méregettem minden egyes négyzetcentiméterét, hiszen akkor még nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek, hogy valaki itt üsse el a szabadidejét. Mostanra azonban már minden kételyemről kiderült, hogy teljesen alaptalannak bizonyult, mert ennél harmonikusabb helyet elképzelni sem tudnék az alkotásra. Akkor még lekicsinylően fixíroztam az egyetlen nagyszobából álló lakást, amelynek a falait már az előző tulajdonos is lebontatta, mivel Sophie szerint a férfi egy kezdő szobrász volt, akinek ugyanúgy nagy volt a helyigénye, mint neki. Kezdetben mindig kirázott a hideg a komor hófehér falak látványára, a méretes ablakok pedig egyenesen hátborzongatónak hatottak, ahogyan a koszos függönyök szellemként lebegtek a betörő szélfuvallatoknak köszönhetően.

   A mostohatestvérem azonban rendesen kikúrálta a helyet.

   Mivel a pénzkeretét akár kifogyhatatlannak is lehetett volna nevezni - ki tudja, hogy Tomlinsonnak mennyi steksze van - a fantáziájának pedig semmi sem szabott határt, mostanra nagyon barátságos környezetet faragott az anno borzasztónak titulált képcsarnokból. A falak most már nem verik vissza olyan élesen a fényeket, hanem Soph úgy orvosolta őket, hogy saját kezűleg kidekorálta őket. Nem mondom, ez a lépés kifejezetten elnyerte a tetszésemet, hiszen ilyen találékony ötletet még egy helyen sem láttam. A mostohanővérem úgy állította be a négy falat, mintha tükrök lennének, ezek pedig különböző élettereket tükröztek vissza a kíváncsiskodó látogatók számára.

   Szerény véleményem szerint egyszerűen csodálatosra sikerült.

   Az északi fal, egyben a kedvenc festményem egy viktoriánus hölgy szobáját ábrázolta, miközben maga a nő távolabb méregette magát egy faltól falig érő tükörben. Mellette egy szolgálólány szorgoskodott, hogy az úrnőjét időben felöltöztesse. A jelenetben a cseléd éppen egy azúrkék báli ruhát akasztott ki a szekrényből, egy fűző és egy fekete magas sarkú társaságában. A festett berendezési tárgyak gyönyörűen ki voltak dolgozva, ráadásul Sophie még azzal variálta a dolgot, hogy összevásárolt pár ódon holmit, ezzel pedig még élethűbbé varázsolva a környezetet. Ezt a trükköt pedig minden egyes falfestménynél eljátszotta. Az északi oldalon egy antik fésülködőasztal kapott helyet, egy arany hímzéssel kidekorált székkel és egy sötét színű, fából készült kávézóasztal, amely már átlógott a déli részre. A nyugati oldalon tipikus amerikai tárgyakkal találkozhattunk, tudniillik azon a falon a mostohatestvérem a New York-ban található Central park egy részletét ragadta ki. A falon látható kép távlatában látszanak a méretes felhőkarcolók, felette a kék, felhőtlen éggel, de előtérben mégis a természet van. Abban a sarokban többek között helyet kapott egy parkokban használatos pad és egy kék és fehér színben pompázó hot dog kocsi, amelyet Soph festéktartónak használt, de rajtam kívül természetesen ezt senki sem tudta.

   A déli részen egy modern, ötcsillagos hotelszoba nappalija látszott naplementében, amely minden bizonnyal szintén Amerikából való. Ennek köszönhetően azon az oldalon egy narancssárga kanapé, egy kerek szőrmés szőnyeg és egy keskeny üveglappal borított kredenc hirdette, hogy a huszonegyedik században már igazán módi kirívó dolgokat vásárolni. Ezzel szemben a keleti oldalon egy visszafogott halászház belseje látszódott, amelynek az ablakából a mostohanővérem láttatni engedte a kékellő tengert, de csak pont annyira, hogy észrevegyük, de mégsem akképpen, hogy különösebb kíváncsiságot ébresztene bennünk. Ott ugyan egyetlen berendezési tárgy sem érzékeltette a festmény ábrázolását, mert azon az oldalon Sophie a festőállványait tartotta, de természetesen még így is tökéletesen elnyerte a tetszésemet.

   Bevallom, először még nekem is szúrta a szememet a sok szín és a topisan összeválogatott bútorok, amelyek a különbségek ellenére mégis tökéletes harmóniát alkottak együtt, hiszen a mostohanővérem nem véletlenül válogatta őket össze. Titkon minden kicsit passzolt mindenhez, amely azt sugallta az embernek, hogy bármennyire is eget rengetőek az egyes személyek közti differenciák, akár a Földön is uralkodhatna ekkora harmónia, ha hagynánk, hogy kibontakozzon.

   Állításom szerint ez egy gyönyörű gondolat.

- Hé Leah- a gondolataimból a mostohatestvérem méla hangja zökkentett vissza a valóságba, mire sietősen megráztam a fejemet, hátha ez segít visszazökkennem mellé.

- Tessék?

- Szerinted tényleg készen állok?

- Mégis mire?- kérdeztem vissza értetlenkedve, mire Soph tehetetlenül körbepillantott, majd egy öblös sóhajt követően kínosan beletúrt a gondosan beállított hajkoronájába, amelyet az idő folyamán ombre stílusúra festetett, így a loknijai vége már nem ugyanolyan gesztenyebarnák, mint a feje tetején, hanem halvány szőkésbarna színekben omlott a hátára.

   Én kíváncsian figyeltem, ahogyan hátrasimítja a frizuráját, majd aggodalmasan rám emeli a tekintetét, amelyből sütött a kétségbeesés és a kétkedés. Ez pedig csakis azt jelenthette, hogy a mostohanővérem a lelke legsötétebb kis zugában még mindig ugyanaz a félénk lány volt, akit anno megismerhettem.

- Mit gondolsz, érdemes ekkora fába vágnom a fejszémet?- mutatott körbe jelentőségteljesen, mire elgondolkodva elfordítottam tőle az arcomat és arra a viktoriánus hölgyre emeltem a tekintetemet, amely engem valami oknál fogva mindig Sophie-ra emlékeztetett.

   Ő is pontosan ilyen határozottnak és keménykezűnek akart látszani a megveszett directioner rajongók szemében, mint az a nő, aki ijedtnek tűnt, mégis teljesen tisztában volt vele, hogy mekkora hatalom van a kezében. Az alsó ajkamat harapdálva vezettem végig a tekintetemet a sziluett díszes ruháján, miközben az agyamban kutakodtam valami használható válasz után, hiszen nem akartam csalódást okozni. Hirtelen eszembe jutott valami, amit a rajztanárom hozott fel egyszer, amikor művészettörténetet tanított nekünk.

- Minden művész saját lelkébe mártja ecsetét, és saját szívét viszi a vászonra…

- Henry Ward Beecher- bólintott, miközben átölelte magát a karjaival.

- Mr. Walsh azt mondta, hogyha egy művész így fest, ráadásul felismeri és megérti az idézet lényegét, annak csakis ezt a pályát kell folytatnia- mosolyogtam rá szeretetteljesen, mire Soph válaszul halkan felkuncogott, miközben fáradtan ledobta magát a hotelszobának ábrázolt szobarészen, miközben fejcsóválva felpillantott az arcomra.

- Mi lenne velem nélküled Leah?

- Ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja: "nem tudsz festeni!", akkor okvetlenül állj neki festeni, és a hang elnémul- jelentettem ki magabiztosan, mire a mostohatestvérem szélesen elmosolyodott, mégis kihívóan felvonta a fél szemöldökét, amely rendszerint azt jelentette, hogy feléledt benne az a mélyenszántó versenyszellem, ami eddig vezette őt.

- Vincent Van Gogh.

- A festészet is kombinatív művészet. Analogikus, metaforikus. Utalásokkal és jelképekkel teli, mint a pszichológia.

- Most azon akarsz versenyezni, hogy ki tud több idézetet? Engem nem tudsz megvezetni, különben meg Luigi Guarnieri fejéből pattant ki ez az elmeszöveg- nevetett fel gondtalanul, mire én is elmosolyodtam, hiszen mindig saját feladatomnak éreztem, hogy az édesanyja halála után az arcára varázsoljam azokat az örömteli vonásokat, amelyek miatt Louis is beleszerethetett.

   Merengve figyeltem, ahogyan a lány vigyorogva hátradönti a fejét, miközben barátságosan megpaskolta a mellette lévő helyet, amellyel azt akarta jelezni, hogy üljek le mellé. Merengve fixíroztam a mostohanővérem szeretetteljes vonásait, amelyek mind arról árulkodtak, hogy rendkívül meg van elégedve az életével, hiszen az ő tündérmeséjét már megírták az égiek.

   Ilyenkor jövök csak rá, hogy az a léha Tomlinson miért pont az én testvéremet rabolta el mellőlem, amikor milliónyi lány áhítozik utána.

××××××××

Drága Olvasók!

   Nagyon sajnálom Lilith-nek, Rebusnak és Ali Boo-nak, hogy nem válaszoltam a visszajelzéseikre, amelyeket az előző fejezethez írtak, így kérlek, engedjétek meg, hogy ezzel a fejezettel kárpótoljam nekik az udvariatlan viselkedésemet. Ali Boo kérdésére csak annyi lenne a válaszom, hogy még nem vagyok biztos benne, hogy folytatni fogom a Flashback című blogomat, de természetesen megpróbálok ihletet gyűjteni, ha másért nem, azért biztos, mert szerinte elég ígéretes történet.

   Merem remélni, hogy ehhez a részhez is kapok Tőletek pár kommentet, tehát akik úgy érzik, hogy elég érdekes és szórakoztató fejezeteket teszek közzé a blogon, azok legyenek szívesek, írjanak nekem pár sort!

   Ígérem, hogy hamarosan jelentkezek a folytatással!

Virtuális ölelés:

Nadia