II. Évad - Prológus

Kezdetek...

 Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is.
Neil Gaiman

Fogcsikorgatva szorítottam össze a szemeimet, miközben a könnyeim olyan lankadatlan kitartással peregtek le az arcomon, mint a vízcseppek az ablaküvegen. Éreztem, ahogyan a mellkasom ernyedten beleremeg a visszatartott zokogásba, mégse engedtem, hogy akár egy nyikkanás is elhagyja a számat, hiszen akkor még abban a gyermekded tévhitben ringattam magamat, hogy egyedül is megbirkózok gondjaimmal. Elég erős vagyok ahhoz, hogy mindezt kibírjam. Azonban, ahogyan teltek az éveknek tűnő másodpercek, már egyáltalán nem voltam olyan biztos magamban. Görcsösen markoltam a kezemben lévő párnát, miközben a fejemet az ágykeretnek döntve küzdöttem, nehogy maga alá gyűrjön az elkeseredett fájdalmam. Úgy éreztem, hogy a tüdőm menten darabokra fog szakadni a bennem dúló kínlódástól, azonban akármilyen erőbedobással próbáltam nyugodtságot erőltetni a grimaszba torzult arcvonásaimra, minden cselekedetem sikertelennek bizonyult.
   Hiába csűrtem-csavartam a helyzetem menthetetlenségét, végül mégis eltört a mécses.
   Szívem szerint legszívesebben ott helyben feladtam volna. Mindent.
   Amikor már biztos voltam benne, hogy mentem felrobbanok, szepegve felhúztam a térdeimet, majd miután fél kézzel befogtam a számat, a koszos farmernadrágomba temettem az arcomat és gyötrődve kiengedtem a felgyülemlett feszültséget. Lassan szétnyitottam a lefelé görbült ajkaimat és hagytam, hogy visszavonhatatlanul elöntsék az elkeseredett tudatomat a fájó emlékképeim. Olyan volt, mintha a szemhéjam belsejére vetítették volna minden keserédes gondolatomat, mint egy filmet a mozivászonra. Annak ellenére, hogy már régen betöltöttem a tizenhetedik életévemet, most pisis kislánynak éreztem magamat, aki a szobája rejtekében sajnáltatja magát, hiszen egy érett nő a szerelmi csalódásait mind teljes hidegvérrel kezelik, én azonban egyáltalán nem ilyen voltam. Hangosan sírva karoltam át a lábaimat, miközben élesen beszívtam a levegőt a számon keresztül, végül pedig a szabad kezemet reszketve a hajamba vezettem.
    Lecserélt. Kihasznált. Megszégyenített. Tönkretett. Eldobott. Rászedett- kántáltam magamban az ehhez hasonló keserű szavakat, amelyek tőrként döfődtek a szívembe. Már a saját tudatom is nagyban sanyargatott, miközben egy gyors mozdulattal a könnycsíkozta arcomhoz emeltem a párnámat, majd egy pillanatnyi hatásszünetet követően hangosan belesikítottam. Addig rikoltoztam, amíg a tüdőmből ki nem fogyott az oxigén, ezt követően azonban nem hagytam annyiban, addig visítottam, amíg volt bennem szufla…
 

   Hihetetlen, hogy eredetileg ma felhőtlenül boldognak kéne lennem.
   Amikor gólyaként beléptem a londoni gimnázium kapuján, a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egy napon elégedett végzősként pont a szalagavató után következő napok fogják pokollá tenni az egész további életemet. Sosem hittem volna, hogy egy szakítás tönkreteheti a sikeres érettségi, a főiskolára való bejutásom és a családdal töltött örömteli pillanatok egyvelegét. Ezeknek az élményeknek a kereszttüzében az ember egyáltalán nem várná, hogy a sors éppen akkor szándékozna keresztbe tenni a terveinek, amikor már töviről-hegyire kigondoltam mindent.
   Amikor elsőévesen találkoztam a szívszaggatóan jóképű és humoros Conor Richardsonnal még tisztában sem voltam a szerelem fogalmával, amikor már a fejembe vettem, hogy egy napon ehhez a fiúhoz kell feleségül mennem.
   Mielőtt megpillantottam volna, sosem érdekelt kimondottan a vízilabda, pedig mindenki teljesen fel volt villanyozva, amikor a gólyák tiszteletére új csapat-összeállítást hirdetett meg a testneveléstanár. A becsületes férfi meg akarta adni az esélyt az intézmény új diákjainak, hogy kicsalogassa a bennük mélyen elrejtett versenyszellemet, de természetesen mindenki tudta, hogy a kezdőknek semmi esélyük nincs a végzősök ellen, így nem sok alsóbb éves jelentkezett a válogatásra. Ugyan zömében tényleg csak a „nagyoknak” volt merszük feliratkozni, azonban a tanulók kivétel nélkül mind megjelentek a neves eseményen, hiszen ezt a sport valamiért nagy népszerűségnek örvendett a gimnáziumunkban. Szeptember óta ettől a hírtől zengett az egész iskola, minden házibulin erről sztorizgattak a vendégek, ráadásul még az általában érdekesnek ígérkező fociedzéseken is erről pletykáltak a hajrálányok, ahelyett, hogy biztatták volna a csapatot.
   Mivel nem akartam visszahúzódónak mutatkozni, én is elmentem az első edzésre.
   Itt pillantottam meg először Conort, az évfolyamtársamat.
   Mindenki hangosan röhögött rajta, amikor a testneveléstanár meglepetten felvonta a szemöldökét, mondva, hogy a jelek szerint egy újonc is szerencsét próbál. Ugyan én is elmosolyodtam a megjegyzésén, azonban amikor megpillantottam az említettet egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, hanem elnyílt ajkakkal bámultam őt, miközben mindenki ujjal mutogatott rá. Azonban amikor a férfi elismerte a srác bátorságát, a tömeg azon nyomban morajlani kezdett, hiszen eddig még nem voltpélda rá, hogy egy gólya megpróbáljon bekerülni a vízilabdacsapatba. Abban a pillanatban, amikor először végigmértem őt a szememmel totál elcsavarta a naiv kis fejemet, hiszen engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy milyen sportágban jeleskedik, hanem leginkább a gyönyörű tengerkék szemei fogtak meg. Teljesen lenyűgözött a külseje és a viselkedésre egyaránt.
   Ez egy nagy fordulópont volt az életemben.
   Onnantól kezdve minden szabad percemben róla álmodoztam, közben pedig lelkesen biztattam őt az összes edzésükön, ahol minduntalan megbabonázva tanulmányoztam az észveszejtő fiút. Ugyan sosem beszélgettünk egymással, láttam a tekintetéből, hogy minden alkalommal felismert engem, amikor úgy mosolyogtam rá, mint valami szenilis óvodás, akinek az édesanyja édességet adott reggelire. Kezdetben minden rózsásan alakult, hiszen sikerült kierőszakolnom belőle minden nap egy-egy köszönést, bár a nevemet még nem árultam el neki, mégis repdestem a boldogságtól, amikor rám emelte a kíváncsiságtól és kalandvágytól csillogó kerekded szemeit. Minden reggel az alsó ajkamat harapdáltam a szekrényem előtt, hiszen tanítás előtt mindig volt alkalmam szemtől szembe találkozni vele, hiszen a szekrénye csak hattal volt az enyém mellett. Ilyenkor mindig váltottunk egymással egy mindentudó félmosolyt, sajnálatos módon azonban ennél tovább nem haladhattunk, hiszen az élet nagy lehetőséget kínált fel Conornak.
   Amikor egy sikeres mérkőzést követően a srác hivatalosan is bekerült a csapatba, be kellett látnom, hogy olyan kocsi után rohanok, ami nem fog megállni a kedvemért, hiszen ő hamarosan már azt is teljesen elfelejtette, hogy a világon vagyok. Annyira lefoglalták őt a saját dolgai, hogy reggelente nemcsak nem köszönt oda nekem, hanem még csak felém sem fordította az arcát. Kamaszként ismertem a reménytelen románcokat, és amit elképzeltem magamnak Conorral az teljes mértékben ilyen volt. Míg a sportos és tehetséges Richardson játékos nagy népszerűségre tett szer a diákok körében, én minden erőmmel azon voltam, hogy a gyengéd érzelmeimet a bensőm legmélyére tuszkoljam, hiszen a történtek fényében már semmi esélyem nem volt a nála.
   Hamarosan teljesen elhidegültem a sráctól, hiszen amikor felröppent a hír, hogy álmaim hercege egy csapatos összeröffenésen összemelegedett egy vörös frizurával ékeskedő hajrálánnyal, sutba dobtam minden elképzelésemet, amit valaha a fiúval kapcsolatban szövögettem. Végre rászántam magamat arra a lépésre, hogy lemondjak a suli nagy bálványáról, hiszen nevetséges lett volna egy közkedvelt szurkolócsajhoz méregetnem magamat, aki mindenki szerint szemrevaló fizikummal rendelkezett. A lelkem legmélyén teljesen tisztában voltam a ténnyel, miszerint a való életben nem történnek tündérmesébe illő szerelmetes fordulatok, így ezt követően minden figyelmemet a tanulmányaimra szenteltem, hiszen a fejembe vettem, hogy mindezek ellenére leérettségizek és bekerülök egy neves főiskolára. Többet nem foglalkoztatott Conor. Elsőévesként ugyan minden erőmmel igyekeztem beilleszkedni a kegyetlen hierarchiába, hiszen nem akartam, hogy rám aggassák a stréber jelzőt, azonban mivel elkeseredésemben a tanulásba temetkeztem, kénytelen voltam játszani a nekem kiosztott szerepet. Nem vitás, Leah Kennedy volt a gimnázium közismert, ennek ellenére mégis kedvelt könyvmolya.
   Így mentek a dolgok másfél hosszú évig.
   Egy nap azonban minden megváltozott…

   Az egyik karácsonyi iskolabálon megtudtam, hogy engem választottak Hókirálynővé.
   Kezdetben majd felrobbantam a méregtől, hiszen biztos voltam benne, hogy ez csak a menthetetlenül ostoba hajrálányok műve lehet, akikkel az igazság szerint egyáltalán nem ápoltam rossz kapcsolatot, pedig teljesen különböző körökben mozogtunk. Gondolom valami úton-módon ezzel akartak kárpótolni engem, amiért egyszer hajlandó voltam megírni a fizika házi dolgozatukat a tavaszi szünetben, amiért cserébe nem kértem tőlük semmit. Eddig minden nyálas regényben azt olvastam, hogy egy-egy intézmény szurkolócsapata maga a megtestesült gonosz, nagy meglepetésemre azonban ezek a csajok egyáltalán nem voltak rosszindulatúak, hiszen a kissé üres fejüktől eltekintve semmivel sem ártottak az emberiségnek. Mindig mindenkivel kedvesen és figyelmesen bántak, senkit sem szólítottak idióta beceneveken, hanem tiszteletteljesen megjegyezték a diáktársaik nevét, aki az ismeretségi körükbe tartozott. Ezzel karöltve ráadásul jótékonysági programokat szerveztek a helyi idősek otthonának, hiszen egyáltalán nem viselkedtek újgazdag plázacicaként. Ezek mellett elég jól helytálltak az iskolában is, amin nem győztem elég nagyokat pislogni, hiszen abban az időben volt alkalmam több sötét megjegyzésükhöz is, amikhez az esetek nagy többségében inkább nem fűztem kommentárt.
   Hihetetlen, hogy a népszerű lányok némileg kedveltek engem.
   Egy kellemetlen műmosoly kíséretében léptem fel a pódiumra, azonban amikor bejelentették, hogy Conor Richardsont választották mellém Jégkirállyá, majdnem elájultam a meglepetéstől, miközben a hajrálányok és a vízilabdacsapat duóban tapsoltak mindkettőnknek. Hagyomány volt, hogy a megkoronázottak azt a bizonyos estét kötelességük egymás társaságában tölteni, ami meglehetősen rossz előérzettel töltött el, hiszen nem akartam hamis reményeket ébreszteni bennem a sráccal kapcsolatban, akit azóta mindenki teljes mértékben a szívébe zárt. Eleinte ugyan mindketten feszülten viselkedtünk egymás közelében, ami kimondottan kellemetlen élményként ragadt meg benne, de a táncparketten végül sikerült feloldódnunk.
   A rendezvény pedig nem várt fordulatokkal kecsegtetett.
   Amikor másnap Conor randevúra hívott engem, azt hittem, hogy örömömben ki fogok ugrani a bőrömből, hiszen a fiú állítása szerint remekül érezte magát a társaságomban és szívesen megismerkedne velem közelebbről is. Döbbenetemben elkerekedtek a szemeim, hiszen nagy meghökkenésemre még ő is emlékezett rá, hogy az iskolakezdéskor én voltam az a lelkes „rajongója”, aki egy ideig megmérettetésén jelen volt, ezt pedig nem is volt elég lusta az orrom alá dörgölni, hiszen tudta, hogy ezzel mindig zavarba tud hozni. Mivel titkon még mindig teljesen odáig voltam érte, természetes, hogy azonnal belementem az ajánlatába. Nos, a kapcsolatunk hajnalát körülbelül ettől az eseménytől kell számítani, hiszen a találkánkon - talán kicsit elhamarkodottan ugyan - de elcsattant az első csókunk is, aminek hatására már egyre inkább bizakodni kezdtem.
   Ettől kezdve ténylegesen egy párt alkottunk.
   A gimnázium tanulói eleinte megrökönyödve vették tudomásul a hírt, de semmi olyan ellenhadjárat nem következett be, mint ahogyan az a hatásvadász, reménytelenül romantikus filmekben szokott, ahol mindig vannak olyan megromlott nők, akik elválasztják egymástól a két szerelmest. Nekünk azonban nem tett keresztbe senki és semmi, hanem a diákok elég rövid időn belül megbarátkoztak a gondolattal, hogy Conor már nem a szinglik táborát erősíti. A barátom hírnevének köszönhetően egyre többen keresték a társaságomat, ezzel kapcsolatban pedig senkit sem a hátsó szándék vezérelt, hanem az őszinte kíváncsiság, ami arra sarkallta őket, hogy megismerjék az iskola hírhedt tanulójának az új barátnőjét. Elképesztő érzés volt, amikor reggelente mindenki mosolyogva integetett és köszöntött engem, még azok is, akikkel előtte még nem volt alkalmam egy szót sem váltani, ennek ellenére természetesen és minden új archoz ugyanolyan udvariasan viszonyultam, aminek következtében egyre többen jegyezték meg a nevemet, hiszen Richardson csaját mindenki rendesnek tartotta. Boldog voltam, amikor a szurkolólányokkal és a vízilabdacsapattal tölthettem a szabadidőmet, akik egyáltalán nem voltak olyan rossz közösség, mint ahogyan beállítják őket, hiszen mindig meg tudtak nevettetni, amikor padlón voltam.
   Conor remek partnernek bizonyult, hiszen a srác elintézte, hogy minden péntek délutánt együtt tölthessük. A kedvemért lemondta az edzéseit és a közös programjait a szüleivel, amiért rettentően hálás voltam neki, hiszen így volt alkalmunk kettesben tölteni egy kis időt. Ezen a napon ugyan mindig ugyanazt csináltuk, ennek ellenére azonban képtelen voltam megunni a Hailey’s Gardenben töltött időt, amely egy keresett fagyizó volt a diákok körében, hiszen itt zavartalanul lehetett beszélgetni és tanulni is, ráadásul csak pár buszmegállónyira volt a gimnáziumtól, ami minden tekintetben egy piros pontot érdemelt. Egy fagylaltkehely társaságában mindig emlékezetes pillanatokat töltöttünk el együtt, amiktől belül majdnem elaléltam, hiszen itt végre volt lehetőségem jobban megismerni az újdonsült barátomat. Nagy sajnálatomra azonban szöges ellentéte volt az én személyiségemnek, ennek ellenére Conor mindig megnyugtatott, hogy ez nem választhat el minket egymástól, hiszen állítása szerint az ellentétek tényleg vonzzák egymást.
   Életem legszebb óráit töltöttem el a társaságában.
   Sajnálatos módon azonban csak két és fél évig élvezhettem ezeket a megmosolyogtató napokat, amelyek mind élményekkel gazdagon repültek el a szemeim előtt. Amikor már irigyelt végzősként jártunk a londoni gimnáziumban, az érettségi és a közelgő felvételi gondolata jelentősen megszabdalta a pasimmal és a barátaimmal töltött perceket, hiszen a közelgő megpróbáltatások fényében kénytelen voltam több időt tölteni a tankönyveim társaságában, mint velük.
   Eredetileg ez nem tűnt problémának, végül azonban megtörtént az, amitől mindennél jobban rettegtem, vagyis, hogy a barátom lassanként kezdett egyre jobban elhanyagolni, hiszen az utolsó évben rengeteg plusz kreditet és jó jegyeket kellett felhalmoznia, hogy megkapja a főiskolai ösztöndíját, amelyre már az első évétől kezdve szorgalmasan hajtott. Mellette természetesen én is rengeteget magoltam, azonban kezdetben még nem tartottam attól a bizonyos ominózus felejtéstől, amely véget vethetne a köztünk lévő románcnak, hamarosan azonban rá kellett ébrednem, hogy a srác egyáltalán nem tervezte olyan hosszú távúra a kapcsolatunkat, mint én.
   Ahogyan lassan teltek a napok, hetek és hónapok, életem egyik legborzasztóbb élményét hagytam a hátam mögött egy tavaszi este alkalmával…

   Miután sikeresen felvételt nyertem egy országszerte közismert főiskolában, ezzel karöltve pedig kifejezetten kiváló tanulmányi eredménnyel zártam le a gimnáziumi éveimet, egyszerűen fel sem fogtam, amikor a vízilabdacsapat nyárköszöntő házibuliján Conor pár könyörtelen szó kíséretében szakított velem.
   A hallottakra úgy éreztem, mintha kihúzták volna a talajt a talpam alól.
   Két rosszból azonban ez csak a kisebb volt.
   Elfogadtam volna a döntését, ha például a nyári munkára, a közelgő főiskolára vagy családi problémára hivatkozott volna, ebben a tekintetben azonban nem bizonyult olyan úriembernek, mint ahogyan négy évvel ezelőtt megismertem őt, hanem egyszerűen az arcomba vágta a kegyetlen igazságot. A legelkeserítőbb az volt az egészben, hogy még csak meg sem próbált normális indokot keresni a hirtelen döntésére, amellyel esetleg megkímélné a darabokra tört szívemet, hanem azt hozta fel mentségnek, hogy sajnálatos módon egyik pillanatról a másikra beleszeretett egy másik lányba, aki sokkalta csinosabb és okosabbnak bizonyult nálam.
   Nem voltam neki elég jó és soha nem is leszek.
   Erre pedig akkor vagyok kénytelen ráébredni, amikor a nyár közeledtével én a szobámban gubbasztok és zokogva visongok a párnámba, miközben ezzel párhuzamosan a mostohanővéremnek, Sophie-nak a közelmúltban minden egyszerűen az ölébe hullott. Jelenleg boldog párkapcsolatban él valami dalos pacsirtával, aki egyszerűen bármit megtenne érte, míg én körülbelül csak annyi hasznot húzhatok a dologból, hogy egy elkeseredett szerelmi csalódás küszöbén figyelemmel követhetem, ahogyan ők boldogan élnek, amíg meg nem halnak…

××××××××

Drága Olvasóim!

   Ahogyan ígértem, feltettem a második évad prológusát, amely egy kis bemutató volt Leah háttértörténetébe a szerelmi életével kapcsolatban, egyben egy kis magyarázat az elkövetkezendő részekre, hiszen ezek után már nem véletlen, hogy a lány nem ugyanúgy fog viselkedni a főszereplőinkkel, mint ahogyan azt az első évadban megszokhattuk tőle.
   Nagyon remélem, hogy nem okoztam nektek csalódást... ha esetleg elnyerte a tetszéseteket, nagyon örülnék neki, ha egy-két szóban kifejtenétek a véleményeteket egy nyúlfarknyi megjegyzés formájában. Elég bizonytalan vagyok a folytatást illetően, szóval tényleg nagyon hálás lennék, ha küldenétek pár visszajelzést.
   Előre is nagyon szépen köszönöm!

Várom a véleményeket!

Lots of Love:

Nadia