Acknowledgement

My Lovely Sweethearts!

   Egy újabb éveknek is beillő két hetet tudhatunk a hátunk mögött, ennek értelmében megint jelentkezek, magyarul életjelet adok magamról!
   Sajnálom, amiért ennyit várattam a „nagyérdeműt”, de sajnos egy igen nehéz időszakon vagyok túl… nem mintha most azért kezdtem volna bele ebbe a bejegyzésbe, hogy kiöntsem a lelkemet, vagy valami ilyesmi, de merem remélni, hogy ez elég nyomós indok volt a hosszadalmas kimaradásra! Bocsánat azoktól, akik esetleg valamilyen szinten várták ezt a köszönetnyilvánítást, de egyszerűen nem volt energiám belekezdeni a rengeteg elfoglaltságom mellett.
   De a lényegre térve: büszkén bejelenthetem, hogy befejeztem az első blogomat!
   Nem mintha olyan nagy teljesítmény lett volna, hiszen ahogyan vissza-visszaolvasgatom a Bittersweet közzétett fejezeteit, egyszerűen képtelen vagyok megállni őket röhögés nélkül, hiszen utólag már tudom, hogy elég bénára sikerült összehoznom ezt az egészet… néha olyan érzés kerít hatalmába, mintha simán csak összecsaptam volna. Természetesen mentegethetném magamat, hogy én igenis rengeteget filóztam egy-egy fejezet összehozásakor, igyekeztem izgalmassá és szerethetővé varázsolni egy egyszerű lány életét, megpróbáltam kiszűrni a felesleget, hogy kellemes kis olvasnivalót töltsek fel, de állításom szerint nem nagyon sikerült maradandót alkotnom. Saját bevallásom szerint egyszerűen csak fejest ugrottam ebbe az egészbe. Fogalmam sem volt, hogy mit tartogat számomra egy ilyenfajta blogírás, ennek ellenére mégis úgy határoztam el magamat anno, hogy megpróbálok kiadni a kezemből valami olvashatót.
   És örülök, hogy így tettem...

   El tudom képzelni, hogy mennyire nem vagytok kíváncsiak az „Életem történetére” még egy részletes leírás erejéig sem, szóval ígérem, hogy igyekszek rövidre fogni magamat!

   Kezdetben igazából a saját tehetetlenségem diktálta a kitartásomat.
   Az iskolástársaimnak mindnek sikerült felmutatnia valami egyedit, amikor én még le voltam ragadva az általános iskolás agyiszintemen. Köztudott tény, hogy fájóan egyszerű ember lévén rendkívül tré személyiséggel áldottak meg engem az égiek, így szerencsétlenül bukdácsolva igyekeztem beilleszkedni a kortársaim közé, akik kivétel nélkül mind egyedik voltak valamiért… én mindig csak a gumikacsa szerepét töltöttem be az osztályközösségben; állandóan csak hápogtam mindenféle marhaságról, de semmi érthetőt nem lehetett kivenni a mondandómból.
   Mindent összevetve: mellettem mindenkiben kezdett kibontakozni a nagybetűs Művész - legyen az rajz, matematika, irodalom vagy akár ének - én azonban semmi kivételessel nem tudtam előállni. Egy átlagos szürke egér vagyok, nem éppen szemrevaló külsővel, amit egyesek sosem lusták a tudtomra adni… ennek ellenére most úgy érzem, hogy sikerült letennem valamit az asztalra.
   Tehát eredetileg ezen felindulva kezdtem el írni, utána azonban beleszerettem ebbe a készségbe.
   Ma már el sem tudnám képzelni magamat „betűvetés” nélkül, hiszen ha tehetném, életem minden egyes kis pillanatában ezt csinálnám. Élvezem, hogy a klaviatúra betűinek segítségével megteremthetek egy általam kreált világot, ahol senki sem tud fölém kerekedni… ebbe a másik világba menekülök, amikor vegyes érzelmek elegyével nyitok meg egy új fájlt, hogy kiadhassam magamból az aznapi hangulatomat. Ugyan teljesen tisztában vagyok vele, hogy elég sablonos történetet tudhatok a hátam mögött - gondolom, aki most olvassa, azon töri a buksiját, hogy miért szentelek ennek az egésznek egy komplett bejegyzést - de számomra mindennek a kezdetét jelenti ez a jelentéktelen kis semmiség, hiszen innentől számítható az írás iránti szerelmem is.
   Mára már olyan szabatos részt tölt be az életemben, hogy minden kis szösszenetet papírra, jelen esetben a Windows Word programjára vetek. Biztosan nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy egyszerűen fenomenális érzés, amikor kiírhatod magadból a gondjaidat, fájdalmaidat és az örömeidet, de nem is akarlak tovább untatni benneteket…

×Bittersweet×

   Az alapötlet egy Adele szám hallgatásával született meg, a Someone Like You-ban elhangzott kis szócskának köszönhetően, ami a címben is megmutatkozik.
   Beismerem, a történet eleje rendkívül pocsékra sikeredett, hiszen napjainkban minden második blog főszereplőjének egy szerencsétlen balesetben elhalálozott valamelyik szülője, de sajnos nem tudtam máshogyan kidolgozni Sophia Kennedy sötét hangulatú felét, hiszen valamivel kompenzálni szerettem volna a sztori boldog eseményekkel tűzdelt szerelmi szálát, hogy ne hasson olyan egyoldalúnak az eseménysor. Igazából, ha már a főszereplőnél tartunk, azt mindenképpen meg kell említenem, hogy alapjába véve nem kifejezetten preferálom az önbizalom-hiányos könyvszereplőket. Én sem kifejezetten értem, hogy Soph jellemrajzától miért voltam képtelen elszakadni, bár ugyan némileg tiszteltem magát a karaktert, nincs hozzá különösebb kötődésem, így a végén már elég nehezemre esett a szemszögéből látnom a világot.
   Louis Tomlinson egyéniségével már jobban meg voltam barátkozva, ezért írtam meg az utolsó fejezetet az ő gondolatain keresztül. Ennek értelmében az ő szájíze szerint könnyebb lett volna végigvinnem ezt a történetet - bánom, hogy az epilógus nem az ő nézőpontjából írtam meg - de most már sajnos késő a szánakozás! Nem mintha nem lennék tisztában vele, hogy napjaink egyik legismertebb bandájának a tagja sosem kavarna egy olyan lánnyal, mint a jelenlegi sztori főszereplője, de a saját belátásom szerint mégis illett az oldalára egy olyan depressziós gondolatokkal megáldott női egyed, mint a mi kis kulcsfiguránk, Sophie.
   Mit is mondhatnék, rendkívül odavoltam ennek a két főhősnek a párosáért! Mindig örömmel töltött el, amikor egy olyan fejezethez értünk, amikor újból „összeereszthettem” őket. Megpróbáltam szórakoztatni az olvasóimat a gerlepár gyerekes összeszólalkozásaival, ezzel szemben viszont igyekeztem nem mézesmázos szerelmespárrá formálni őket. Igyekeztem a minimumra szorítani a nyálas érzelgőségeket, hogy helyet adjak egy olyan párnak, akik példát tudnak mutatni a kitartásra.
   Nagyvonalakban ennyi is lenne a lények dióhéjban.
   Szerintetek felesleges dolog volt ennyit ecsetelgetnem a sorok közötti részleteket?

   Nem igazán vagyok képben, hogy ti olvasók, hogyan vélekedtek erről a bonyodalmakkal tarkított történetről, de nagyon szépen köszönöm a kedves kommentjeiteket a történet során! Képtelen lennék elégszer leírni, hogy mennyire oda meg vissza vagyok a boldogságtól, amikor visszaolvasom az édes visszajelzéseiteket, amik mindig folytatásra ösztökéltek. Rendkívül hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott engem, mint az epilógus végén, mint a kezdetek kezdetén!
   Továbbá köszönöm az összes feliratkozónak, hogy bizalmat szavaztak nekem, üdvözlöm az összes olyan bloggert és bloggerinát, akik díjakat küldtek az oldalnak!

   Nem szeretném azzal húzni az agyatokat, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, ennek értelmében nem kívánom végigvezetni az érzelmeim fonalát, de annyit még had mondjak el, hogy mindez rendkívül hiányozni fog. Tehát hivatalosan is bezárom a Bittersweet [Louis Tomlinson Fanfiction] névre hallgató blogomat, de lenne még itt egy kis apróság.
   Nem tudom, hogy mennyire reméltetek tőlem folytatást, de szeretnék egy új történetes blogot nyitni. Nem tudom, hogy lesz-e egyáltalán rá kereslet, de nagyon remélem, hogy közületek lesznek páran, akik esetleg bekukkantanak. Röviden annyi lenne, hogy elsősorban Liam Payne rajongóknak ajánlom, hiszen Tomlinson helyett most ő került a reflektorfénybe, ennek ellenére nagyon számítok rá, hogy pár Louis Girl is be fog kukkantani hozzám, hiszen Tommo is fontos szerepet kap majd a történetben, mert egyszerűen képtelen lennék elvonatkoztatni tőle egy komplett történetet... amúgy már fent van a bevezető, szóval, akit érdekel az bővebb információkat is megtudhat az új blogomról!

A blogért katt a Képre!

   És akkor itt lenne a vége.
   Még egyszer köszönök mindent!

Lots of Love and Kisses:

Nadia