Epilogue

 Live for the Moment, because everything else is Uncertain...

My Lovely Readers!

  Jesszusom, már több, mint két hete nem is tettem közzé semmit!

  Nagyon, de nagyon sajnálom ezt a hosszú késést, de sajnos annyira el voltam havazva, hogy nem tudtam rendesen az írásra koncentrálni, így csak most tudtam befejezni a Bittersweet epilógusát! Ez azonban elég jelentős "mennyiségű lett". 

   Remélem, hogy lesznek néhányan akik írnak nekem pár sort... most azonban nem szeretném búcsúzással húzni az időt, hiszen a köszönetnyilvánításban majd mindent elolvashattok - természetesen csak akkor, ha lesznek érdeklődők a véleményem iránt.

   És akkor itt is lenne az első blogom befejező része:

- Miért van az, hogy mindig te nyersz, virágszál?- akadt ki Louis grimaszolva, miközben tettetett közönnyel figyelte, ahogyan mosolyogva odahúzom magamhoz az általa feltett zsetonokat.

- Nem tudom - vontam meg a vállamat kislányosan kuncogva, miközben rutinos mozdulatokkal megkevertem a nagy kártyapaklit és új lapokat kezdtem osztani a következő körhöz.
   Számomra rendkívül szórakoztató volt, hogy egy valamiben győzedelmeskedni tudok a nagy Louis Tomlinson felett. Az esetek nagy többségében tényleg sokkalta jobbnak bizonyul nálam, ezt pedig sosem elég lusta az orrom alá dörgölni. Hiába vagyok már egy ideje a barátnője, a gyengéd érzései nem gyomlálták ki a gyerekes tulajdonságait.
   Szerintem totál természetes a reakcióm, miszerint kivételesen én cukkolom őt - Arra nem gondoltál, hogy igyekezhetnél egy kicsit jobban is?

- Csak nem akarom lealázni a saját csajomat!- védekezett jelentőségteljesen.

- Én is ezt mondanám a helyedben- mosolyogtam csipkelődve, miközben elégedetten összecsaptam a tenyereimet. Tommo vetett rám egy fintorgó pillantást, amivel gondolom némileg érzékeltetni akarta, hogy nincs különösebben ínyére, amikor én heccelődök vele… engem azonban nem hatott meg, hanem csak még jobban megmosolyogtatott.
   Mégis milyen lány lennék, ha nem használnám ki ezt a kínálkozó alkalmat? - Tudd, hogy nem hibáztatlak a bénázásod miatt, Boo Bear! Az igazat megvallva, el tudom képzelni, hogy mennyire nehéz lehet ellenem játszani. Jobb lenne, ha visszafognám magamat, hogy hagyjalak egy icurka-picurkát érvényesülni? Nem mintha azt állítanám, hogy egyszerű elérnem azt, hogy ne nyerjek. Tuti, hogy bekötött szemmel is megvernélek téged... még akkor is, ha melletted ülne az egész One Direction és Mr. Styles lenne a mentorod! De ne szomorkodj cukipofa! Vigasztaljon a tudat, hogy a drágalátos bandatársaidnál sokkalta jobban pókerezel…

- Oké Sophie, most hagyd abba!- csattant fel Tomlinson fejcsóválva, azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szája sarka akaratlanul is, de felfelé kanyarodott, miközben az asztal túloldaláról a kárörvendő arcomat fixírozta a gyönyörű szemeivel.

- Nem is mondtam semmi rosszat- védekeztem szemforgatva, miközben kedvetlenül hallgattam a barátom kifakadását, miszerint velem nem lehet bírni, amikor valamiben jó vagyok... blablabla.
   Mondjuk ebben van némi igazság, hiszen az élethez nekem is megvan a természetes egóm és az egészségesnek nem éppen nevezhető versenyszellemem. Az biztos. Megsúgom, hogy ez egy abszolút „nyerő” kombináció, főleg ha az embereket elviselhetetlenség szintjén vizsgálják. Ugyan nem álltam kétszer sorba, amikor az észt osztották, azonban még így is legyőzhetetlen vagyok a kártyajátékokban…
   Egy hosszabb hajtincsemet csavargattam a mutatóujjam körül, miközben unottan figyeltem, ahogyan Lou egy furcsa horkantás kíséretében lecsapja a lapjait az asztalra, mondva, hogy többet nem hajlandó játszani velem - Nem futamodhatsz meg előlem, Tomlinson!

- Nem szokásom elfutni a problémák elől, de jelen pillanatban nincs más esélyem az életben maradásra! Édes, tisztában vagyok vele, hogy halálra szekálnál, ha még egy kört lejátszanánk, és az utolsó pillanatban megint mindent elveszítenék- adott egy tényszerű magyarázatot a rögtönzött ötletére, mire égnek emelt tekintettel hátradőltem a székemben, miközben elhúzott szájjal összefontam a mellkasomon a karjaimat.

- Ennyire kiszámítható vagyok neked?

- Többnyire- vetett rám egy pimasz félmosolyt mire sértetten fújtam egyet.

- Megrohadhatsz!

- Ne drágám, kérlek szépen, ne kényeztess el engem ennyire!- tiltakozott gúnyos színpadiassággal a barátom, miközben kissé túljátszva a szerepét, műsírást imitálva a tenyerébe temette az arcát.
   Nekem leginkább a hattyúk tava jutott eszembe a jelenetéről, de tetetett pókerarccal hagytam, hogy a srác gyengéden az ujjai közé vegye a kezemet, mint, ahogyan azt a nyálas filmekben is szokás, amikor egy reménytelenül romantikus fickó szerelmet készül vallani a szíve hölgyének - Annyira szánalmasnak érzem magamat, amikor ilyen szépeket mondasz nekem. Állandóan olyan kedves és türelmes vagy hozzám, amikor tudom, hogy meg sem érdemellek téged! Jaj, gyönyörűm, üvölt rólad, hogy teljes szívedből szeretsz engem, pedig…

- Oké-oké, felfogtam Louis, bunkó voltam- kántáltam, ide-oda billegő fejjel, miközben durcásan kirántottam az ujjaimat a nagyokat pislogó fiú kezéből, akinek nyomban elégedett vigyor kúszott az arcára.
   Összehúzott szemekkel, gyanakodva figyeltem, ahogyan Lou mosolyogva közelebb húzza hozzám a székét, majd miután egy finom mozdulattal kisöpörte a hajamat a szememből, óvatosan közelebb hajolt hozzám. Hölgyeim és uraim, íme, a mi sajnálkozásunk!

- Békejobb?

- Békejobb- helyeseltem nevetve, miközben hagytam, hogy a srác szelíden a tarkómra csúsztassa a kezeit és egy jámbor mozdulattal közelebb vonja magához az arcomat, hogy közös kiengesztelés céljából összeérintse az ajkainkat.
    Már nem izgultam annyira, mint régen.
   Az érzéki bizsergés, amit a várakozás borzongató helyzete okozott, azonban még mindig lankadatlan erőteljességgel robogott végig a bensőmön, mint mindig, amikor Louis Tomlinson a közelemben volt. A szemeim ugyanazon akaratlanságból csukódtak le, mint kezdetben, amikkel legszívesebben, minden egyes pislantásnál az én szeretett fiúmat vizslatnám, az életem elkövetkezendő minden egyes másodpercében. A szívem egybehangzó erélyességgel ostromolta a bordáimat, amikor megéreztem a szánom az engem simogató srác puha ajkait, amiknek az érintése, számomra egyet jelentettek egy csöppnyi mennyországgal. A bőrömet még mindig ugyanúgy égették Louis finom érintései, amiktől szinte az elejétől önkéntelenül lúdbőröztek a végtagjaim. Egész idő alatt levegő után kapkodta vártam, hogy végre teljesen eltüntesse a köztünk lévő helyet és a tenyerem alatt valahára megérezhessem a barátom egyenletes szívverését.
   Tudtam, hogy mi vár rám, de a gyomromban lévő izgalom semmit sem változott… ahogyan mi sem. A csókjaink mindent egybevetve mindig ugyanolyanok voltak, sem az íze sem a ritmusa nem változott az együtt töltött idők alatt. Mégis ez volt a legszebb az egészben. Még mindig ugyanannyira izgultam a közelébe, hiába tudhatok már rengeteg együtt töltött időt a hátam mögött. Ennek ellenére ettől volt annyira érzékes a kapcsolatunk, hiszen nem hogy kiábrándultunk volna egymásból, hanem még jobban összehozott minket a rutinszerűség. 

   Pontosan hat és fél hónap telt el az óta, hogy először találkoztam életem szerelmével.
   Emlékszem, hogy akkor még mennyire nem bíztam senkiben és semmiben. Csak egy esetlen kávéházi kislány voltam, amikor ő már bejárta az egész világot. Egy csúnyácska hal voltam a nagy óceánban, ennek ellenére mégis a mai generáció egyik legismertebb tini bálványának a karjaiban tudhatom magamat. Máig eszembe jut, hogy mennyire elkeseredett és kétbalkezes kis fruska voltam, aki minden este, lefekvés előtt egy olyan srácról álmodozott, mint akit jelen pillanatban magaménak tudhatok. Egy szó, mint száz, akkor még elképzelni sem mertem volna, hogy egy napon majd Louis Tomlinson lakásában fogok csókolózni, magával a ház tulajdonosával, aki történetesen már ország világ előtt kijelentette, hogy egy párt alkotunk.  
   Mindig tudtam, hogy kevesen hisznek a lehetetlenben.
   Sokan úgy gondolják, hogy nem érdemes olyan álmokat kergetni, amik elméletileg elérhetetlenek. Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy a merengés olyan, mint felhőket kergetni az égen… vagyis egyenlő a többször is emlegetett lehetetlennel. Egyesek tévhite szerint felesleges álmodozni, tervezgetni és elhitetni magaddal, hogy a célod megvalósítható. De, ha ezen nem gondolkozol, akkor felteheted magadnak a kérdést, hogy mi értelme hadakozni az élettel? Vannak olyan pillanatok, amikor a „kizárt” csak egy karnyújtásnyira van tőled. Amikor úgy érzed, hogy a célod ott lebeg a szemed előtt, csak ki kéne nyújtanod a kezedet, hogy megszerezd, mégis túlságosan félsz a következményeitől.
   De én nem ezt tettem, és örülök, hogy végül így lett.
   Reménykedni mindig lehet… ki tudja, talán egyszer éppen ezt lesz a szerencséd.
   Leah, a mostohahúgom és a szüleim nélkül azonban elveszítettem volna azt az embert, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Nem mellesleg megemlíteném, hogy ugyan a hátam mögött szervezkedtek, végső soron kiderült, hogy nem jelentett nagyobb problémát, hogy nyomon kövessék az életemet. Amikor rájöttek, hogy titkokban mégis tartom a kapcsolatot Louis-val, a mostohahúgom mindenkit riasztott. Ekkor még azt hittem, hogy a tette árulásnak minősült, azonban így utúlag látom, hogy ettől az időponttól számítható a szüleink megpuhításának az akcióterve is. Hiába is; ők mind ott voltak, amikor kellett, támogattak, és kisegítettek, hogy együtt birkózzunk meg a lehetetlennel.
   Túlságosan magas volt a mércém a nagybetűs Életet tekintve.
   Elveszíteni egyet jelent az „összetörve” szóval. Én is egy üvegtáblához hasonlítottam a jövőmet, amikor az édesanyám az életét vesztette abban a végzetes autóbalesetben. Azt hittem, hogy az idő megpróbálja majd összerakni a belső kínjaim üvegcserepeit, ettel keröltve pedig ugyan egyben maradok, de többet soha nem leszek ugyanolyan erős, mint amilyen az anyukám oldalán voltam. Amíg magányos voltam, úgy éreztem, mintha egész végig kővel dobálnának engem, hogy az élet próbára tegyen. Mintha kíváncsi lett volna arra, hogy esetleg másodszor is betörik-e az életem üveglapja. Ennek ellenére, amikor Louis Tomlinson, a maga kisfiús sármjával betoppant az életembe, ő olyan hirtelen sebességgel ragasztotta össze a darabokat és élesztette újra a szívemet, mintha soha nem is lett volna eltörve. Természetesen néhány karcolás nem tűnt el nyomtalanul, hiszen az összes belső sebem nem szívódhat fel szőrén-szálán. Ettől eltekintve a fiúm volt az, aki megjavított.
   Louisnak is sikerült megvalósítania a lehetetlent: sikerült elérnie, hogy visszavonhatatlanul szerelembe essek iránta.
   És ez a szerelem nem is akármilyen, hanem az a fajta, amelyik örökké tart… legalábbis szerintem.

- Szeretlek Soph- dünnyögte a barátom érzelemteljesen, amikor végül elváltunk egymástól.
   Én nem nyitottam ki a szememet, hanem pihegve a srác homlokának döntöttem az enyémet, és elgondolkozva hallgattam az egyenetlen lélegzetvételeit, ami édes dallamként járta át a lelkemet. Egyszerűen imádtam mindent, ami Vele kapcsolatos. A beszédét, a mosolyát, a szemét, a vicceit, a csókjait, a tulajdonságait, az öleléseit, a hangját, az érintéseit… szerintem egy egész élet sem lenne elég ahhoz, hogy mindezt tökéletesen le tudjam írni.
   Életem legjobb döntése volt, amikor a jövőm részévé tettem azt, ami tartja bennem a lelket. Sosem hittem volna, hogy lehetek szerelmes, ráadásul még viszonozni is fogják. Ennek értelmében most ez minden reménységem erőforrása. Számomra elképzelhetetlen lenne az élet a bohókás szerelmem nélkül, akinek a jelenléte miatt kelek fel minden reggel, és hajtom álomra a fejemet esténként. Mindent érte teszek. Biztosan szörnyen nyálasan hangzik a sok érzelmeskedésem, de képtelen vagyok nem végigpörgetni ezt a gondolatmenetet az agyamban, hiszen én…

- Én is szeretlek- suttogtam lesütött szemekkel, miközben gyámoltalanul a mellkasára hajtottam az fejemet, ahogyan éreztem, hogy figyelmesen végigsimít a gerincem vonalán- Nem szerettem még senkit sem jobban, mint téged.

- Tudod kiscsillag, féltékeny típus vagyok és szeretek kötekedni az emberekkel... szóval remélem, hogy ez így is marad- motyogta rötyögve, miközben ártatlanul egy puszit nyomott a hajamra, mire váratlanul hangosan kitört belőlem a nevetés és rázkódó vállal emeltem fel az arcomat, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Miért rontasz el minden romantikus pillanatot?

- Most már úgy sem tudsz lekoptatni magadról! Jobb, ha hozzászoksz az idegesítő szokásaimhoz és megbarátkozol a gondolattal, hogy minden alantas pasasból macskaalmot csinálok, aki csak egy újjal is megpróbál ártani neked- pimaszkodott egy féloldalas mosoly kíséretében, mire fejcsóválva karoltam át a nyakát, hogy annál fogva húzhassam közelebb magamhoz.
   Nem is sejtette, hogy nekem ez az, amire szükségem van.
   Azt szerettem volna, hogy törődjenek velem a sok egyedüllét után.
   Azt akartam, hogy szeressenek… és most valóra vált az álmom. Ez az álom pedig egyet jlent azzal a felbecsülhetetlen értékű személlyel, aki jelen pillanatban éppen engem vizslat a gyönyörű szemeivel, amiben akár az idők végezetéig is szívesen elmerültem volna.

- Ugye sosem fogsz békén hagyni Lou?- kérdeztem szarkasztikus hangnemben, miközben hagytam, hogy Tommo egy lágy puszit nyomjon a lecsukott szemhéjamra, mint ahogyan azt mostanában szokta, amikor megérzi rajtam az idegességet.

- Sosem hagylak el virágszál- duruzsolta a fülembe, miközben a hüvelykujjával megcirógatta az alsó ajkamat, ahogyan a két tenyere közé fogta az arcomat- Megígérem neked, hogy semmilyen körülmények között nem hagylak magadra! Minden egyes lépésednél és döntésednél, ott leszek melletted, hogy fogjam a kezedet, és elkapjalak, ha netalántán elesnél. Végig ott leszek veled, hogy támogassalak, na meg persze, hogy gondoskodjak róla, hogy még véletlenül se unj meg. Tehát, mindent összevetve… bármi történjék is, én mindig szeretni foglak!

- Csak ezt akartam hallani- kuncogtam, miközben egy szeretetteljes csókot kezdeményeztem, hogy jelképesen „megpecsételjem” az ígéretének a jelentőségét, miszerint, mi mindig együtt maradunk. Az íze ugyanolyan édes és kellemes volt, mindig minden egyes alkalommal, de semmi más nem tett volna sokkal boldogabbá a világon.
   Ez lenne tehát az én keserédes kapcsolatom története, ami által megtanultam, hogy keserű nélkül sincsen édes. Az éremnek két oldala van, így mindkettőt meg kell ízlelnünk ahhoz, hogy a harmónia megtörhetetlen legyen. És én mindkettőt ismerem…

The End