Chapter Fourty

 Everything About You

Hi Guys!

   Huh, nagyon sajnálom a hosszú-hosszú kimaradást, de sajnos alig volt időm netezni és nem tudtam, hogy hogyan fejezzem be a történetet! És igazából szívem sem volt feltenni egy rossz befejező részt. Sucks... de azért köszönöm, az előző részhez érkezett kommenteket és az 54 rendszerest!

   Remélem néhány olvasóm még visszatalál majd a szerény kis blogomhoz, főleg most, hogy kivételesen egy igen hosszú, maratoni résszel érkeztem... ami egyben sajnos az utolsó is.

   Sajnálom, hogy be kell fejeznem, de úgy érzem, hogy nem érdemes már tovább toszogatnom ezt a love story-t. Ugyan van pár lelkes olvasóm - akiket nagyon szeretek - de sajnos ezzel a történettel csak a tipikus "sablonos fanfiction" kategóriát erősítettem (nem akarom megnevezni azt, akit ezt mondta nekem) A Bittersweet után természetesen nem hagyom abba a blogolást - jövök még boldogítani a "népet", de természetesen csak akkor, ha lesz érdeklődő a következő történetötletemet illetőleg!

Remélem, hogy vannak páran, akik olvasták, netán megszerették Sophie és Louis történetét.

  Még írok egy Epilógust, és talán még egy utolsó bejegyzés erejéig  visszatérek, de ezt a történetet befejeztem!

  Így a végére Louis szemszögéből írtam meg a fejezetet, és merem remélni, hogy így is elnyeri majd néhányotok tetszését! Kérlek, hagyjatok itt magatok után egy kommentet, vagy esetleg egy pipát!

Best Wishes:

Nadia xoxo

   Annak ellenére, hogy mindent elcsesztem a kis akciómmal, nem is volt olyan rossz a Kennedy családdal tölteni a délutánt. És ezt nem csak azért mondom, mert imádom Sophie-t - oké, ez is benne van a pakliban, de nem teljes mértékben. Melyik srác ne akarna úgy imponálni a csajának, hogy bevágódik a lány szüleinél? Mondjuk jelen esetben a kapcsolatunk folytatása múlott a dolgon, de megpróbáltam a tőlem telhető legblazírabban kezelni az ügyet...
   Bill és Susan, a szeretett barátnőm szülei elég jó fejként viselkedtek velem így, hogy nem tudták, hogy nevezetesen én vagyok az a "seggfej", aki régebben darabokra törte az érzékeny kislányuk szívét... nagyon drámai. Nem mondom, eléggé bűntudatom volt, hogy ilyen szemét módon kihasználom Soph szüleinek a tudatlanságát, de akárhányszor elképzelem, hogy Mr. Kennedy milyen erélyesen rugdosna ki a házból, ha tudná, hogy ki vagyok, akaratlanul is, de örültem, hogy hazudtam nekik... még akkor is, ha tudom, hogy ez a jótékony homály, ami elfedi a kis lódításomat nem tarthat örökké.
   Mrs. Kennedy egyébként őszinte örömmel csevegett velem bármiről, amihez neki abban a pillanatban kedve volt, ami pont ugyanannyira töltött el jókedvvel, mint irritált. Ugyan kellemes volt a társasága annak ellenére, hogy rohadtul nem kötött le... mindegy is. Az igazat megvallva, nem volt kifejezetten ellenemre, hogy Sophie mostohaanyja elmesélje nekem, hogy milyen nagy gonddal főzte meg az ebédet, ami őszintén szólva, tényleg elég kafa lett. Mondjuk annyi pozitívum volt a dologban, hogy Susan olyan előszerettel égette le a mostohalányát, hogy sokszor nem bírtam ki röhögés nélkül. Azért volt olyan jó muri Sophie-t figyelni ilyen esetekben, mert egyszerűen imádom látni, amikor a gyönyörű barátnőm elpirul, mert akkor olyan sebezhetőnek, és aranyos kislánynak tűnik... végső soron, egyáltalán nem tehetek róla, hogy a csajokban ez a gyengém.
   Mr. Kennedy ugyan kicsit kemény dió volt, mégis az ebédet követően megtaláltuk a közös hangot, hiszen a korkülönbség ellenére mindketten pasiból vagyunk. Láttam az öregen, hogy nem igazán zárt engem a szívébe csak azért, mert a feleségével könnyedén tudok beszélgetni és udvariaskodni, így más módszert kellett kitalálnom. Mondjuk ebből a szempontból hasznos volt az a látogatás, mert így legalább fényt derítettem pár titokra... névszerint arra, hogy Sophie kitől tanult meg olyan profi módon pókerezni. Bill is ugyanolyan ravasz, mint a csajom, és remekül el tudott szórakozni azon, hogy egy huzamban legalább huszadjára le tud engem alázni abban a tré kártyajátékban.
   A legnehezebb mindenképpen a kis Leah Kennedy volt... mondjuk őt nem is sikerült megtörnöm. Annak ellenére, hogy - elvileg, gyakorlatilag már más tészta - megbékélt velem, eléggé morcosan viselkedett a társaságomban, amikor beszélgetést próbáltam kezdeményezni a becses kis személyével. Állandóan elűzött engem a közeléből, mintha fertőző betegséget terjesztenék, vagy valami.
   Ilyenkor gondolkozok el azon, hogy vajon az égiek miért teremtették meg ilyen bonyodalmasan a másik nemet... persze-persze, minden nőben van valami elragadó, de miért ilyen utálkozóak? Mégis, van egy olyan érzésem, hogy erre soha nem fogok választ kapni.
   Bevallom, igazából azért sikerült ennyire feloldódnom, mert Sophie tisztára idegroncs volt... lehet, hogy oltári nagy baromságnak hangzik, mégis ez az igazság! A csajom szépséges arcvonásai egy pillanatra sem simultak ki, hanem vagy a homlokát ráncolta, az orrát húzta, vagy a szép ívű szemöldökét vonta össze. Nem tudtam nem vigyorogni a barátnőm feszengésén, ahogyan a mutatóujján lévő körmét rágcsálta egész ebéd alatt. Heccelődve meg is jegyeztem, hogy a jelek szerint eléggé éhes lehet, amiért kaptam is egy hangos kacajt a csajom mostohaanyjától, és egy halvány mosolyt az apjától. Soph ugyan villámló tekintettel mustrált engem, de már ismertem őt annyira, hogy tudjam, megkönnyebbült, hogy sikerült felengednem a Kennedy família társaságában Persze, az már kevésbé jött be neki, hogy tovább cukkoltam őt, amiért képtelen volt a csinos kis fenekét ledobni mellénk a nappaliban, az ebéd befejeztével, de nem zavartattam magamat.
   Tuti, hogy oltári módon az agyára mehettem... de kit érdekel, amikor tudom, hogy ő csak az enyém és senki más nem érhet hozzá?

×××

- A lánya pont olyan, mint ön Mr. Kennedy- csóváltam meg a fejemet bosszúsan, amikor azt figyeltem, hogy Sophie apja milyen sunyi féloldalas vigyorral az arcán húzza magához a zsetonjaimat. Annyi kárpótlásom volt, hogy láttam, hogy alig észrevehetően megcsillannak a szemei a mondandóm hallatán, mintha büszke lenne magára, amiért összehasonlítottam őt a barátnőmmel... vagyis az ő lányával.
   Már kezdtem attól tartani, hogy az öreg ki akar semmizni engem, hiszen férfiakhoz méltóan, igazi pénzben játszottunk. Így utólag már tudom, hogy rendkívül nagy marhaság volt belesétálnom ebbe a mocskos kelepcébe, amikor a fater kihívott egy játékra, de most már hiába okoskodok magamnak.
   Akaratlanul is, de elgondolkodtam, hogy mennyire egyszerű lenne a jópofázás helyett elnyerni Sophie szerelmét a családfőnél. Tudom, hogy nyálasan, és olyan tündérmesébe illő elmélkedésnek hangzik, de egy pókerjátszma közepén nem tűnt annyira lehetetlennek. Egyszer sikerült megvernem a vén rókát, és éppen a lányát kértem nyereményül, ha már témánál vagyunk... hát, ő nem értékelte annyira a poént, mint én, de mindenképpen megérte. Ja, tutira probléma mentesebb lenne, ha Mr. Kennedy egyszerűen bedobná tétnek a lányát, és nekem csak annyi dolgom lenne, hogy elnyerem tőle. Szép kis álom Louis, de inkább embereld meg magadat és viselkedj normálisan!- feddtem magamat fejcsóválva- Micsoda mázli, hogy otthon Liam rávett, hogy hozzam el a tárcámat is, mintha sejtette volna, hogy mi vár majd rám...
   A térdemre könyökölve néztem el a konyha irányába, ahol a barátnőm előszeretettel leselkedett, hogy szemmel tartson minket az apjával, miközben az említett személy újabb lapokat osztott nekem és magának egy újabb menet pókerhez. Szolidaritásból direkt nem néztem a csajom irányába, amikor fél szemmel láttam, hogy óvatosan kiles a konyhaajtó zsanérjai közt, amikor a mostohaanyja és Leah egymással beszélgetnek, és ő egy kicsit ki tudja vonni magát a forgalomból.
   Mentségemre szóljon, hogy igyekeztem nem láthatóan mosolyogni Soph kislányos, mégis szerelmetes hajlamán, hogy mennyire félt engem Billtől, de nem nagyon sikerült. Önkéntelenül is, de szám sarkai mindig felfelé kanyarodtak, ahogyan a barátnőm aranyos "elfoglaltságát" figyeltem, így sietősen a tenyerembe rejtetem a számat, hogy Mr. Kennedynek ne tűnjön fel, hogy a lányát stírölöm...

- Akkor is így viselkedik, amikor veled van?- a gondolataimból Bill dörmögő basszusa rángatott vissza, mire értetlenül kaptam felé a fejemet, hiszen eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy Mr. Kennedy nem vette észre a csajom mesterkedését...

- Tessék?- ráztam meg a fejemet alig észrevehetően, hogy valamivel leplezni tudjam, hogy mennyire nem vagyok képbe a gyors témaváltást illetőleg, hiszen az utóbbi egy percben senkit és semmit nem láttam Sophie-n kívül.

- Csak a lányom felől érdeklődök- vonta meg a vállát a férfi, azonban a hangjából alig hallható aggodalom hallatszódott ki, amit gúnyolódással próbált álcázni- Akkor is ennyire lejárat téged, amikor kettesben vagytok? Bár van egy olyan érzésem, hogy nem akarom hallani a válaszodat fiam...

- Nem szokott lejáratni- füllentettem homlokráncolva, bár az agyamban, abban a pillanatban felvillant az első randink képe a lelki szemeim előtt, amikor a csajom igenis zavarba hozott engem a nagyérdemű előtt... na, nem mintha azért lódítottam volna az apjának, mert szégyelltem Soph-ot, hanem mert meglepett, amiért így beszél előttem a saját lányáról...

- Mondogasd ezt magadnak Erik, akkor talán be is válik- forgatta meg a szemét Bill, miközben felvette az asztalról a lapjait, így jelezve, hogy annyiban kívánja hagyni a beszélgetést, én azonban lankadatlan értetlenséggel vontam fel a szemöldökömet, abban a reményben, hogy így szóra bírom.
   Sophie már mesélte nekem, hogy nem kifejezetten jönnek ki jól az apjával. Még emlékszem az első beszélgetésünkre, amikor elmondta, hogy az apja valami régi emlék miatt eléggé fúj rá. Jelen esetben pedig volt egy olyan érzésem, hogy nekem most megvan a lehetőségem, hogy kiderítsem, hogy menthető-e még a kapcsolatuk. Akkor Soph biztosan büszke lenne rám, vagy valami... azonban sajnos az említett édesapa szorosan összeszorította a száját, jelezve, hogy nem szívesen beszélget velem erről. Én azonban nem akartam itt annyiban hagyni a dolgokat.

- Kérdezhetek valamit uram?

- Hanyagold a formai dolgokat fiam- legyintett a férfi morgolódva, miközben a lapjait rendezgette- Tudom, hogy nem vagy olyan udvarias kölyök, hogy ne tudakolóznál, ha azt mondanám, hogy nem! A mai fiatalok mind egyformák...

- Miért olyan durva a lányával?- húztam össze a szememet a gyanakodó nyomozó hatását keltve, azonban nyomban abba is hagytam, amikor Mr. Kennedy vetett rám egy figyelmeztető pillantást.

- Ne üsd olyanba az orrodat, ami nem tartozik rád Williams!

- De én csak... én egyszerűen csak meg akarom érteni az ön érzéseit a történtekkel kapcsolatban- fújtam egyet fáradtan, miközben elfordítottam a tekintetemet Billről és a konyhaajtóban kukucskáló barátnőmről is, hogy tisztán tudjak gondolkozni- Sophie elmesélte nekem, hogy a szeretett felesége sajnos már nincs köztünk…

- És mit akarsz kezdeni ezzel az információval jómadár?- fél szemmel láttam, hogy a mellettem ülő férfi bizalmatlanul összevonja a szemöldökét, mintha magában azon morfondírozna, hogy milyen módszert válasszon abban az esetben, ha úgy döntene, hogy ki akar paterolni engem az otthonából. Azonban hiába tartottam szünetet, nem küldött el.
   Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy vajon erre a kérdésre, most mit válaszolhatnék. Elgondolkodva húztam el a számat, miközben óvatosan felemeltem a tekintetemet a földről, hiszen még mindig fennállt annak a veszélye, hogy esetleg páros lábbal rugdos ki engem a házból, és nem szívesen kísértettem a sorsot ilyen esetekben.

- Én semmit sem akarok Mr. Kennedy- sóhajtottam fel megtörten, hiszen nem akartam elmondani az apjának Soph érzéseit a cselekményről, mégis úgy tartottam, hogy ez a legjobb megoldás. Ugyan titoktartási fogadalmat tettem a barátnőmnek, és ez az egész nem is tartozott rám... mégsem akartam, hogy egy apa-lánya kapcsolat az én lelkemen száradjon, amiért nem mondtam e Billnek a barátnőmről, amit kellett.
   Megadóan felsóhajtottam, ahogyan óvatosan odapillantottam a konyhaajtóra, mintha így akartam volna érzékeltetni Soph-nak, hogy sajnálom, amit teszek - Nézze uram, Sophie-t eléggé megviselte az ön eltávolodása, amikor az édesanyja z életét vesztette. Nem mintha bíráskodni akarnék, de így a lányának nem csak egy embert kellett meggyászolnia... hanem kettőt, hiszen számára olyan volt, mintha a régi édesapját is a sírba rántotta volna az ön felesége. Ugye érti, hogy mit akarok ezzel mondani?

- Persze, hogy tudom fiam! Nem te vagy az első, aki ezt a szememre vetette- döbbenten fordítottam oldalra a szemeimet, amikor azt láttam, hogy Bill összeroskadva a tenyereibe temeti az arcát, ez által vettem a bátorságot és tovább beszéltem.

- Nem akarom megbántani önt uram, de elég gyengén viselkedett, amikor Sophie-nak szüksége lett volna magára! Most már nem ártana továbblépnie, hiszen ön egy kivételesen szerencsés ember Mr. Kennedy... nem mindenkinek adatik meg, hogy a második házassága is ilyen jól sikerül-  bizakodva veregettem meg az öreg róka vállát, hogy kicsi lelket öntsek bele, de direkt nem beszéltem neki arról, hogy nekem is milyen nehéz volt, amikor az én családom szakadt darabokra - Mrs. Kennedy egy rendkívül intelligens nő, egy szerető feleség, Leah és Sophia pedig ugyanolyan gyönyörű lányok. Olyan sok szépség veszi önt körül uram, ne hagyja elveszni!

- De annyira nehéz elengedni...

- Tudom, hogy mit érez Mr. Kennedy - bólintottam megértően, miközben a szőnyegre függesztettem a szememet, amit ma már elégszer láttam ahhoz, hogy unalmassá váljon, így inkább a barátnőmet kerestem a konyhaajtóban, akit kivételesen most nem talált meg a tekintetem - Én sem tudom, hogy mihez kezdenék az önök lánya nélkül! Nélküle olyan egyedül érzem magamat, így nem azt mondom, hogy felejtse el a feleségét, hanem, hogy engedje őt el...

- Szóval tényleg szereted ezt a kétbalkezes kislányt- fújt egy nagyot a mellettem ülő férfi, miközben leplezetlenül a felé a helyiség felé biccentett, ahol Sophie-t sejtettük, ezzel jelezve nekem, hogy többet nem kíván a kényes témáról beszélni, hanem térjünk át másra.
  Nem sérthettem meg a nő emlékét, így elhatároztam, hogy többet nem beszélek róla. Amúgy is elmondtam, amit akartam, és már csak reménykedni tudtam, hogy ezzel helyre tudtam hozni a közöttük lévő problémákat. Meg amúgy is, a jelző, amit Bill a lányára illetett, önkéntelenül mosolygásra késztetett, ahogyan eszembe jutatta a szeretett csajomat.

- Mindent megtennék érte Mr. Kennedy- fordultam komolyan a férfi felé, és újra normális hangerővel beszéltem, hiszen a bizalmas diskurálás közben nem is vettem észre, hogy lehalkítottam magamat - Nagyon szeretem Sophie-et, és ezt nem csak úgy mondom, higgye el nekem!

- Biztos, hogy nem csak hülyíteni akarod Sophiát fiam?

- Dehogy- feszengve nyeltem egy nagyot, hiszen Bill olyan jelentőségteljesen fixírozott engem, hogy legszívesebben kisgyerekként elrohantam volna, hogy elbújjak anyám szoknyája mögött. De most férfinek kellett lennem, a barátnőm kedvéért - Szeretem a lányát, és az engedélyét szeretném kérni, hogy átengedje őt nekem!

- Nem fogod megbántani őt soha?- a férfi kérdése olyan zavarba ejtően ért engem, hogy kisfiúsan lesütöttem a szememet, így megint kénytelen voltam a nappalijuk szőnyegét stírölni.
   Nem tehetek róla, de olyan érzésem volt, mintha Mr. Kennedy mindent tudna. Úgy hatott a lelkiismeretemnek a megérthető kérdése, mintha tudná az igazi nevem, ismerné az igazi életemet, és részletekbe nyúlóan tudna a Soph és köztem történt dolgokról. Mintha a szemei - ami mellesleg pont olyan volt, mint a barátnőmé, ami rohadtul nem könnyítette meg a helyzetet - lézersugárként pásztárnák a lelkemet, azt ellenőrizve, hogy biztosan csak az igazat fogok neki mondani. És most csak őszintén felelek az összes kérdésére...

- Nem lennék képes megbántani őt uram!- rötyögtem fel kissé erőltetetten, mintha valami teljes képtelenség lenne a feltételezése- Még egy lánnyal kapcsolatban sem éreztem ilyet Mr. Kennedy! Sophie annyira más, mint a többi átlagos csaj London utcáin, vagy akárhol máshol a világon...

- De annál törékenyebb is a lelke- biccentett rá egyet a férfi, mintha így akarná nyomatékosítani a mondandóját, mire kelletlenül elhallgattam, mert a jelek szerint nem sikerült eléggé kifejeznem az érzéseimet a nagyobbik Kennedy lány iránt, aki számomra a mindenséget jelenti.
   Egyszerre kaptuk fel a fejünket a férfivel, amikor éppen az említett személy lépkedett be a nappaliba a rezgő mobilammal a kezébe, mire elgondolkozva lehunytam a szemeimet, hiszen így sem láttam mást Sophie-n kívül. Még gyorsba láttam, ahogyan a barátnőm vet rám egy aggodalmas pillantást, amikor észreveszi, hogy megzavarta a beszélgetésünket, de kivételesen nem siettem megnyugtatni őt... hiszen tényleg fontos lett volna meggyőzni az apját, hogy Soph életem szerelme. Mindegy, én akkor sem fogok szakítani a barátnőmmel, még ha Bill nem is egyezett bele egyenesen a kapcsolatunkba!

- Lo... Erik- javította ki magát gyorsan a csajom, mire hirtelenjében kipattantak a szemeim, hiszen sejtettem, hogy Sophie nem idejében helyesbített, hogy másnak is feltűnjön. Nem hagyott időt arra, hogy a merengő apja észrevegye, hanem egyenesen rám nézett és felém nyújtotta a telefonomat - Harold küldött egy üzenetet, hogy örülne, ha estére hazaérnél...

- Persze, nem is zavarok tovább- sietősen fel is emelkedtem a fotelből, miután még egyszer végignéztem a gyönyörű barátnőmön, akinek a látványát soha nem tudom megunni. Hiába állított be egy fontos beszélgetés közepén, mégsem tudtam rá haragudni, hiszen olyan védtelennek és elveszettnek tünt, ahogyan engem nézett, mintha a tekintete mentőövért könyörgött volna.
   Gyengéden megsimítottam Sophie féltő arcát, amikor elmentem mellette, hogy elköszönhessek a konyhában lévő Mrs. Kennedytől és Leah-től... bár az utóbbi biztosan kibírta volna nélküle. Azonban még mielőtt bementem volna az említett helyiségbe, nagy meglepetésemre Mr. Kennedy sietősen utánam szólt, mire én értetlenkedve, Soph ijedten pillantással meredt a férfire.

- Kérlek, magunkra hagynál minket egy percre Erikkel édesem- pillantott Bill kedveskedve a lányára, mire az orrom alatt alig észrevehetően elmosolyodtam a csajom elkerekedett szemei láttán, amivel akaratlanul is, de kifejezte a meglepetését.
   Önkéntelenül azon kezdtem agyalni, hogy vajon az apja mióta nem becézgette a saját lányát, hogy Sophie-t ennyire nagy furcsaságként éri. Persze nem kéne ennyire megdöbbennie, hiszen én mindig megpróbálok reménytelenül romantikus lelket varázsolni magamból, amikor vele vagyok, hogy megpróbáljam némileg pótolni azt a szeretet, amit eddig nem kaphatott meg egy igazságtalan félreértés miatt. Megpróbáltam jobban figyelni rá, mint egy szülő...

- P... Persze apa- dadogta a lány meghökkenve, majd nyújtott léptekkel átvágott a szobán, hogy eltűnjön az ajtóban és édes kettesben hagyjon engem az apjával, de a makogó hangja még hallatszódott, ahogyan elsuhant mellettünk - Az előszobában majd megvárlak Erik...

   Tiszteletteljesen figyeltem, ahogyan a vén róka nehézkesen felemelkedik a kanapéról, hogy egy magasságba legyünk - vagyis, amennyire ez lehetséges volt, hiszen én már rég a férfi fölé magasodtam, ez mégsem kifejezetten zavartatta Mr. Kennedyt abban, hogy fenyegetően meredjen rám, amit nem tudtam mire vélni.

- Nézd fiam, rendes srácnak tűnsz- morfondírozott Bill kényszeredetten, miközben megdörzsölte a borostás állát, amit homlokráncolva figyeltem - Ugyan nem akartam ilyen gyorsan lemondani a lányomról, egy fiatalabb fiúcska javára, azonban képtelen vagyok nem észrevenni, hogy hogyan néztek egymása Sophiával. Bízok benne, hogy nem fogod összetörni a szívét...

- Ezt biztosra veheti!

- Kérlek, ne szakíts félbe!- morrant rám a férfi dörmögve mire képletesen elmutogattam, ahogyan becipzárazom a számat és eldobom a kulcsot, majd egy glóriát rajzoltam a fejem fölé. Láttam a férfin, hogy nem nagyon értékeli a bohóckodásomat, amit szemforgatva meg is jegyzett, de nem tromfolt le érte, hanem szórakozottan elnézett a vállam fölött - Poénos srác vagy, és tudom, hogy Sophie-nak pont egy ilyen bohókás mókamesterre van szüksége, még akkor is, ha kicsit szenilis és tiszteletlen vagy...

- Hogy ismert ki ennyire, amikor alig pár órája találkoztunk?- hecceltem az öreget vihogva, azonban nagy meglepetésemre a férfi csak szélesen elmosolyodott, ahogyan végignézett rajtam.

- Volt segítségem- vonta meg a vállát ravaszul vigyorogva a bajsza alatt, mire értetlenkedve összehúztam a szemöldökömet, hiszen ez az információ eléggé nem volt helyénvaló - El sem hinnéd, hogy mennyire informáltak vagyunk Susannel veled kapcsolatban édes fiam! Mondhatni minden egyes lépésedről tudok, onnantól, hogy beléptél a nagyobbik lányom életébe és elloptad a szívét. Nem mintha kémkednék utánad, vagy valami, de részletekbe nyúló beszámolókat kaptam már rólad...

- Sophie… mesélt már rólam önnek?- gyanakodva billentettem félre a fejemet, miközben a Kennedy család feje lazán zsebre tette a kezeit, mintha egy korból jött tinédzserfiúk lennénk egymás között, annak ellenére, hogy elég sok évtized lehet köztünk a faterral.
   Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha ő magasodna fölém, és nem fordítva, ahogyan sokatmondóan mustrálta az arcomat, hiszen lövésem sem volt, hogy kitől-mástól ismerhetné az Erik Williams néven futó "másik énemet", mint a kedvesemtől, mégis volt egy olyan zavaró érzésem, hogy nem itt van a kutya elásva.

- Nem, nem Sophia volt- Bill egy öblös kacajt hallatott, ahogyan a konyhaajtó irányába bökött, ahonnan kivételesen nem a szerelmetes barátnőm mosolygott vissza rám, hanem a kis vörös Leah Kennedy, egy amolyan mindentudó mosollyal, amit nem tudtam, hova tenni az agyamban. Bevallom, átfutott az agyamban, hogy talán Soph mostohahúga más másodszor is elárulta őt, azonban ezt gyorsan ki is vertem a fejemből, hiszen egy Kennedyn mégsem vádaskodhatok…
   Azonban amikor Mr. Kennedy megint megszólalt, közvetlenül mellőlem, már össze is állt a kép a történésekről, amiket a vén róka elfelejtett említeni - Ismerlek téged Tomlinson... van egy olyan érzésem, hogy többet tudok az irigylésre méltó, csillogó-villogó életedről, mint Sophie, Louis William Tomlinson, hiszen úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy kapsz tőlünk egy esélyt, hogy lenyűgözz minket, ahogyan a nagyobbik lányommal is tetted! Ezt mondjuk Leah-nek köszönheted, de... sikeresen átmentél a vizsgán...