Chapter Thirty-Eight

A Tight Squeeze

Hi Babes!
   Mivel sajnos mindjárt vége a szünetnek úgy gondoltam, hogy felteszem a harmincnyolcadik fejezetet! Köszönöm a + feliratkozókat, az előző fejezet kommentjeit és az oldalmegjelenítéseket, sajnálom, amiért ilyen sietve pötyögök, de nem szeretnék sokat blablázni az elején.
   Azonban annyit muszáj megmondanom, hogy hamarosan vége a történetnek! Nem szeretném 40-nél több fejezetesre írni, azonban lehet, hogy egy kicsit csúszni fogok... csak gondoltam megosztom ezt veletek.
  További kellemes szünetet mindenkinek!

Lots of Love and Kisses:

Nadia xoxo
PS: Kérlek írjatok, vagy pipáljatok a végén!

Kérlek olvasd el a fent írtakat is mielőtt olvasni kezdenél! 

   Idegesen tördeltem a kezeimet másnap reggel, amikor azt figyeltem, hogy Susan milyen kedélyes lelkiállapotban főzőcskézni az ebédet. Feszengve pillantgattam a konyhaajtó fölé függesztett faliórára, ami percre pontosan jelezte, hogy körülbelül tíz perc múlva esedékes, hogy a vendégünk - jelen esetben a pasim, Louis Tomlinson - beessen az ajtón a meghívásom alkalmából.
   Szinte kínszenvedés volt a pulton ülve figyelni, ahogyan vigyorogva válogatja a finomabbnál finomabb hozzávalókat, annak ellenére, hogy hazudnom kellett nekik! Ugyan apa nem pörgött be annyira, mint Susanna, de őt is felizgatta a tudat, hogy most először mutatok be nekik valakit, akit a barátomnak nevezek. Hát, igen… ők egy kicsit másképp érzelmezték a leírásom alapján a „barátot”, mint ahogyan én. Valami olyasmit hadováltam nekik össze, hogy régebbről ismerek a régi sulimból valakit, akivel találkoztunk és meghívtam magunkhoz ebédre. Sue sikongatva ölelt magához a hír hallatára, mondva, hogy végre megjött az eszem és hála Istennek eléggé túladtam magamat a kételyeimen ahhoz, hogy végre hajlandó legyek közel engedni magamhoz valakit. Én csak az orromat húztam a sikolyai hallatán, azonban, ha nem csaltak az érzékszerveim még a morcos édesapám is megeresztett egy apró félmosolyt, hogy a lányának végre barátja van. Ugyan egy pillanattal később már el is tűnt, szóval nem lehettem teljesen biztos benne, hogy nem csak képzelődtem-e.
   Irtózatos bűntudatom volt, amiért lódítottam a mostohaanyámnak és az apámnak, de azzal igyekeztem megvigasztalni magamat, hogy nemes cél érdekében teszem ezt az egészet! Azzal nyugtatgattam magamat, hogy „mégis, mi baj lehet belőle?”, meg ilyesmi. Na, meg persze ez az egész Leah ötlete volt! Ez esetben, ha valakit okolni akarnak a szüleink, amikor megtudják, hogy az a bizonyos barát az általuk gyűlölt Louis Tomlinson, akkor mindenképpen a mostohahúgom legyen az áldozat…

- A kis barátod a sósat vagy az édeset szereti jobban?- fordult felém vigyorogva Susan, amivel sikerült kirángatnia engem a mély gondolataimból. Gyorsan el is fordítottam tőle az arcomat, hiszen mindig majd meghasad a szívem, ahogyan erre a jókedvű nőre nézek. Szinte összefacsarodott a bensőm, ahogyan végignéztem a hiperaktív mostohaanyámon, akit el tudok képzelni a jövőben, hogy mennyire össze lesz majd törve, amikor apával rájönnek, hogy megint becsaptam őket… megint.
   Zavartan ráztam meg a fejemet a baljós gondolataimra, majd készségesen elgondolkoztam, miközben szégyenkezve fordítottam el tőle a szememet és a lábamat fixíroztam. Mondott nekem valami ilyesmit valaha Louis?

- Passz- grimaszoltam vállvonogatva, miközben a lábamat lóbáltam- Még nem volt alkalmunk ilyen részletekbe nyúlóan megismerni egymást…

- Hát persze, hogy nem drágám- hagyta rám Susanna, miközben dudorászva nekikezdett egy hatalmas répatorta megsütésének. Akaratlanul is, de felfelé görbült a szám széle, ahogyan a krémes süteményt figyeltem, hiszen ezt kivételesen én ajánlottam a mostohaanyámnak. Bevallom, nem azért, mert Leah-től értesültem róla, hogy a pasim valami csoda folytán odavan a zöldségért, hanem azért, mert ez volt a kedvenc édességem, amit Sue tudott a legjobban megcsinálni!
   Egy gyötrelmes sóhaj kíséretében dörzsöltem meg a homlokomat, miközben lecsusszantam a konyhapultról és kicsoszogtam a nappaliba. Ha ennek az egész cirkusznak vége lesz, ezt nem fogom egyszerű szobafogsággal megúszni- gondoltam magamban hörögve szuszogva, miközben azon elmélkedtem, hogy egyáltalán érdemes- e meghozni ezt az áldozatot valami olyasminek a kedvéért, ami e nélkül is tökéletesen működik. Szinte lüktetett a halántékom az idegességtől, és úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről az izgatottságtól.
   Ahogyan kiértem apámat találtam ott, aki éppen valami focimeccset vakult a televízióban, amit minden hétvégén napi rendszerességgel szokott megejteni. Nem számított a világ hetedik csodájának, inkább benne kéne lennie a rekordtartó könyvekben, hiszen annyi ideig szokta bámulni a képernyőt, hogy annyitól nekem biztosan kiégne a szemem. Azonban, akkor teljesen ledöbbentem, amikor nagy meglepetésemre apám megeresztett felém egy halvány mosolyt, amikor meglátott, mire a szó szoros értelmében teljesen lefagytam. Egy ideig csak nagyokat pislogva bámultam rá, hiszen ez egyáltalán nem megszokott dolog volt. Csak vonakodva tudtam rávenni magamat, hogy folytassam az utamat az emelet felé, miközben azon gondolkoztam, hogy nem bolondultam-e meg.
   Rám mosolygott, vagy elfelejtette meginni a reggeli kávéját és attól ráng a szája széle?- kérdeztem magamtól, amikor felfelé loholtam a lépcsőn. Felérve hangosan zihálva rontottam be a mostohahúgom szobájába, aki eddig nyugalmasan üldögélt az ágyán, de a jöttemre ijedten kaptam fel a fejét.

- Nem tudom ezt megcsinálni Leah- suttogtam tépelődve, miközben becsuktam magam mögött az ajtót és esetlenül dobtam le magamat mellé- A szüleink az őrületbe fognak kergetni! Elhiszed, ha ezt mondom, hogy apám rám mosolygott, amikor feljöttem? Teljesen kész vagyok és már cseppet sem hiszem, hogy jó ötletet agyaltál volna ki! Annyira örülnek, hogy egy barátom meglátogat engem, hogy teljesen kifordultak magukból! Leah én meg fogok…

- Nyugodj már le Soph! Nem lesz semmi baj- szakította félbe a heves hadarásomat, miközben jelentőségteljesen belenézett a szemeimbe. Éreztem, hogy az életkora ellenére szinte anyáskodva ragadta meg a kezeimet, hogy maga felé fordítsa a felsőtestemet, hiszen csípett az a pont, ahogyan az ujjait a bőrömbe mélyesztette.

- De, én…

- Minden rendben lesz!- mosolygott biztatóan- Ne feledd, ez az egész most a l’amour görényről és rólad szól, és én száz százalékosan mellettetek állok! Szereted őt nem? Akkor itt az alkalom, hogy ezt be is bizonyítsd a szüleink előtt is, szóval a tervem tökéletes és elronthatatlan...

- De apáék meg fognak nyúzni, ha megtudják, hogy még mindig Louis a barátom- sipítottam grimaszba torzult arccal, miközben kikaptam a kezeimet a mostohahúgoméból és idegbeteg módjára kezdtem el tördelni azokat. Bevallom, igazából a szemem sarkából Leah reakcióját lestem abban a reményben, hogy megcáfolja, amit mondtam, azonban, amikor láttam, hogy a lány tehetetlenül elhúzza a vékony ajkait az valóság hallatán csak nyüszíteni tudtam.
   Fél szemmel láttam, hogy a mellettem ülő lány nyomban észrevette a hibáját. Éppen megvigasztalt volna, amikor megint kifakadtam- Nem Leah, élve fognak megsütni, ha rájönnek az igazságra! Teljesen össze lesznek törve és a végén még miattam fog tönkremenni a családunk…

- Hallottad már azokat a szavakat hogy nyugtató és pszichológus?- fogta le a kezeimet az egyre ingerültebben a mostohahúgom, mire élesen szívtam be a levegőt- Senki sem fog megfőzni senkit! Meg fogják érteni az érzéseidet Sophie és támogatni fognak, akárkit szeretsz is…

- Nem, Leah nem fognak!

- De, pedig fognak- csattant fel ellentmondást nem tűrő hangon, mire feszülten engedtem ki az eddig bent tartott levegőt, mert bevallom őszintén, hogy kicsit fellélegeztetett Leah akadékoskodása, ahogyan a szemei szinte szikrákat szórtak rám.
   Láttam, hogy a mellettem ücsörgő lány éppen egy hosszadalmas replikába kezdett volna bele, hogy teljesen kiirtsa a fejemből a félelem csíráját, amikor megszólalt a telefonom a zsebemben. Egy fáradt fújtatás kíséretében túrtam elő a rezgő készüléket a farmerem zsebéből, miközben vetettem egy lomha pillantást a mobilra. Megkönnyebbülten olvastam el a kijelzőn lévő nevet és szinte abban a pillanatban elfogadtam a bejövő hívást…

- Édesem én ezt nem fogom tudni megcsinálni- szólt bele a telefonba köszönés nélkül Louis, mire éreztem, hogy a hangja hallatán nyomban mélységes meghittség telepszik a lelkemre, mint eddig mindig, amikor vele beszélgettem. A barátom dallamos hanghordozása és az érintései voltak rám a legnagyobb hatással eddig az életemben… nagy meg persze a csókjai és a mosolyai, bár azoktól inkább elalélok, mint megnyugszok, szóval azok más lapra tartoznak.
   Halkan elsuttogtam egy köszönömféleséget az értetlen mostohahúgomnak, miközben felemelkedtem mellőle az ágyról- Nem mintha félnék a szüleidtől Soph, de nem szeretném, hogy még jobban megutáljanak engem, mint amennyire már amúgy is gyűlölnek engem… és nem akarom, hogy rajtad csattanjon az ostor. Nem lehetne, hogy majd tíz év múlva megtartjuk ezt a hivatalos bemutatkozósdit, amikor már összeházasodtunk és családot alapítottunk?

- Hol vagy most Tommo?- kérdeztem tőle halkan, amikor átmentem a szobámba és leültem az ágyam szélére, hiszen az órára pillantva láttam, hogy mindjárt dél van, amikorra az ebédmeghívás szól. Nem mintha nem lebegett volna a lelki szemeim előtt a kecsegtető ajánlata, hogy majd tíz év múlva rendezzük le ezt a cécót, azonban a lelkem legmélyén tudtam, hogy tartozok ennyivel a családomnak…
   Hallottam, hogy a vonal másik végén lévő barátom meggyötörten felsóhajt, hiszen tudtam róla, hogy képes a sorok között olvasni. Összegezve; most tudja, hogy nem szándékozom elhalasztani a szüleimnek való bemutatást.

- Hát…- hallottam a hangján, hogy kínosan elhúzza a száját - már egy ideje itt dekkolok a verdával az utcátok végén és próbálok elég lelki erőt gyűjteni, hogy odavonszoljam magamat hozzátok, bár szerintem még egy jó darabig a határozottságom darabjait fogom összevarrogatni egymagamban…

- Lou kérlek, ez nekem nagyon, de nagyon fontos! Siess egy kicsit- kérleltem őt lágyan, azonban tudtam, hogy a mondandómban kicsit több volt az erőszakos felszólítás, mint ahogyan azt szerettem volna.

- De szívem…

- Nagyon, de nagyon szeretlek Louis- csóváltam meg a fejemet szemforgatva, amivel igazából csak le akartam zárni a gyerekes kis összeszólalkozásunkat. Nem szerettem, amikor nekem kell lelket öntenem a barátomba, hiszen tudtommal azért vannak a fiúk, hogy ők tegyék ugyanezt a barátnőjükkel.
   Miután Tommo elmotyogott nekem egy „szeretlek”-et bontottam a vonalat és elkeseredetten dörzsöltem meg a szabad kezemmel a homlokomat. Tudtam, hogy ez az egész nekem és Louisnak is ugyanolyan kellemetlen lesz, azonban jobb, ha most letisztázunk mindent, mielőtt komolyabban elkezdenénk tervezgetni a közös jövőnket a barátommal. A jelek szerint ő szívesebben hanyagolná tíz évig a hivatalos bemutatkozást, azonban én nem szerettem volna mindezt titokban tartani a családom előtt. Ugyan tudom, hogy percekkel ezelőtt még legszívesebben én is a pokol legsötétebb bugyrába kívántam volna ezt az egészet, azonban most, hogy meghallottam a barátom hangját ráébredtem, hogy a világnak szembesülnie kell azzal, hogy igenis szeretem. Tudniuk kell, hogy boldog vagyok Tommóval!- biztattam magamat, miközben feltápászkodtam az ágyamról és az ablak felé fordultam, hogy megvárjam, hogy a csicsás Porsche végre méltóztasson leparkolni a házunk előtt.
   Szerencsére nem kellett sokat várnom, hiszen a bensőmben reménykedtem, hogy Lou valamennyire a szívén viseli a kapcsolatunk sorsát. Még egy halvány mosolyt is eleresztettem, amikor a kocsijában ülő barátomat figyeltem, ahogyan a fejét a kormánynak döntve igyekszik összeszedni a bátorságát és kikászálódni a járműből. Értékeltem, hogy a kedvemért még erre is hajlandó, azonban nem szerettem volna sokat bámészkodni az ablakban, így nem vártam meg, amíg kiszáll.
   Izgatottan rohantam le az emeletről, ahol a jelek szerint már a családom is észrevette, hogy megérkezett a vendégünk. Leah és apa a nappaliban ücsörögtek és igyekeztek úgy tenni, mintha a televíziót bámulnák, pedig tudtam, hogy egyikük sem tudná megmondani, hogy mi megy benne. A mostohahúgom küldött felém egy biztató félmosolyt, miközben átöleltem magamat a kezeimmel. Susan mosolyogva biccentett egyet nekem a konyhából az ajtó felé, jelezve, hogy nyissak ajtót a srácnak, mire egy nagy sóhaj kíséretében indultam el a bejárai ajtó felé, miközben azért imádkoztam magamban, hogy a családom ne legyen annyira mérges, amikor megtudják az igazat.
   Éppen kinyitottam az ajtót, amikor Louist zsebre tett kézzel baktatott át a kertünkön, hogy a ház felé vegye az irányt. Amikor meglátott, láttam, hogy összeszűkítette a szemeit és cifrán szitkozódva túrt a hajába, mire kedveskedve nyomtam egy gyors puszit a szájára, amikor odaért mellém.

- Mondtam már, hogy nagyon szeretlek?- suttogtam a fülébe, miután a barátom félve szorította meg a kezemet, mint egy kisfiú, akit az anyukája először akar óvodába vinni. Furcsa volt a felállás, de valahogy az én félelmem fokozatosan párolgott el a tudatra, hogy most végre van lehetőségünk tiszta vizet önteni a pohárba, hogy megkedveltessem az itthoniakkal Lout.
   A srác kedvetlenül felhorkantott, mivel ő biztosan nem úgy gondolkodott, mint én, mire feszengve égnek emeltem a tekintetemet és a kezénél fogva húztam be magam mögött a házba. Éreztem, ahogyan Louis ujjai megrándulnak az enyémek között, miután behúztam magunk mögött az ajtót, azonban idebent el kellett engednem a kezét, ha nem akartam még jobban felhergelni a családomat. Rá villantottam egy biztató félmosolyt, miközben kimentünk az előszobából, hogy lelket és bátorságot öntsek belé. Ugyan az én szívem is észveszejtően robogott a mellkasomban az izgatottságtól, azonban igyekeztem leküzdeni az ijedtségemet, egy szebb jövő ígéretének a kedvéért. Igen, én is rettentően izgultam, hogy ne szidjanak le engem itthon és, hogy apám ne bántsa majd a szerelmetes fiúmat, de igyekeztem ezeket a kétségeimet félretenni és kivételesen az ösztöneimre hagyatkoztam.
   És, amikor beértünk, a famíliám már ott is állt teljes készültségben. Láttam, hogy Tommo nyomban ledermed, ahogyan szembe találta magát a „felsőbbrendűekkel” mire hangtalanul vettem egy mély levegőt, hogy némileg lenyugtassam magamat. Susan mosolyogva vizslatott minket a szemeivel, apám gyanakodva kapta a feszengő Louisra a pillantását, Leah meg a szüleink reakcióját figyelte, miközben én lehajtott fejjel vártam az isteni csapást, ami még nem akart még érkezni. Mindenki néma csendben fixírozta a másikat és, ha nem csaltak az érzékszerveim életemben szerintem először és utoljára tanúja lehettem, hogy milyen az, amikor Lou elpirul a hatalmas nyomás terhe alatt. Láttam rajta, hogy majd szétveti az ideg, ahogyan az édesapám tekintete és Susanna mesterkélt vigyora elől akarna elmenekülni, azonban sajnos erre jelen pillanatban nem volt lehetőség…
  Óvatosan megköszörültem a torkomat, hiszen eljött a pillanat, hogy lerántsam a leplet a meglepetésről. Láttam apáékon, hogy nem ismerték fel a barátomban a híres-neves énekest, Louis Tomlinsont, amit nyilván a barátom is észrevett, mert nagy meglepetésemre egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A szobában mindenki értetlenkedve mustrálta őt, mire a barátom sietősen szólásra nyitotta a száját, azonban én gyorsan megelőztem.

- Sue, apa és Leah- félve hunytam le a szememet, miközben alig hallhatóan dünnyögtem- had mutassam be nektek a barátomat Lo…

- Erik Williams-et – vágott a szavamba remegő hangon Louis, aki biztosan megijedt a rá váró felelősségtől, mire nyomban kipattantak a szemeim és tudtam, hogy ebben most bizony nyakig benne vagyunk…