Chapter Thirty-Three

Hope is My Story

Hey Darlings!
   Hétvége utolsó napja és egy résszel igyekszek feldobni a vasárnap estémet! :) Szóval itt is lenne a harmincharmadik fejezet!
   Jöhet a bedarált szöveg: Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket (3!), a feliratkozókat (28!!) és az oldalmegjelenítéseket (27300!!!). Mindent nagyon, de nagyon - és még ezerszer nagyon - szépen köszönök! Továbbá nagyon örülök, hogy ennyien szavaztatok a jobb oldalsávban lévő közvéleménykutatásban! :D
   Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket és lesz olyan, aki ír kommentet - ha mást nem egy kis építőkritikát - és továbbra is olvasni fogja a történetemet!

Massive Thanks:

Nadia xoxo

Ajánlott Zene: One Direction-Story Of My Life

   Szipogva bámultam a szobám egyik falát miközben megigazítottam a fülemben az Mp3-as lejátszóm fülhallgatóját. Szomorkásan fordultam a hátamra és oldalra billentve a fejemet meresztettem a könnyfátyolos szememet kifelé az ablakomon. Odakint lassanként kezdett besötétedni, ahogyan a fényes napkorong lebukott ezzel is narancssárgára színezve a szobám sziluettjét. Ugyan elképzeltem, hogy milyen könnyedén lehetne vízfestékkel érzékeltetni ezeket a szép árnyalatokat, de a festői küllem ellenére semmi kedvem nem volt hozzá, hogy feltápászkodjak és nekikezdjek egy festménynek.
   Elkeseredetten fordultam át inkább a hasamra és az ágyam végén lelógattam a karjaimat, amik a földet söpörték, ahogyan a zene ütemére ingattam őket ide-oda. A számmal nyomottan formáztam a dalszöveget miközben elgondolkodtam, hogy vajon miért is hallgatom meg annyiszor a Story Of My Life-ot a volt barátom bandájának előadásában. Erre egész egyszerű magyarázatokkal szolgálhatok: Unalmamban legutóbb letöltöttem az internetről a One Direction összes számát. Tudom-tudom, elég nyálasan hangzik azonban csak részben Louis érdeme, hogy fejleszteni szeretném a zenei ízlésemet… különösebben nem nyerték el a tetszésemet a kislányoknak szóló nyálas számok és ez alól csak a Story Of My Life volt kivétel. Fogalmam sincs, hogy mi okból kifolyólag, de… volt benne afféle ritmus és dalszöveg, ami felkeltette az érdeklődésemet és megmozgatott bennem valamit.

And i’ll be gone, gone tonight
The fire beneath my feet is burning bright
The way that I been holdin’ on so tight
With nothing in between

- Jaj, Tommo- dörzsöltem meg a szemeimet suttogva és éppen visszapörgettem volna a dalt, hogy újra meg tudjam hallgatni, amikor hirtelen kopogtak az ajtómon. Kíváncsian fordítottam oldalra a fejemet, hogy megnézzem, ki háborgat engem. Azonban ahogyan a folyosóról beszűrődő fény megvilágította Susan körvonalait egy nyers horkantás kíséretében emeltem vissza a tekintetemet az Mp3-as lejátszómra.
   Nincs szükségem még egy szent/hegyi beszédre!- morgolódtam magamban miközben hallottam, hogy valaki becsukta a szobám ajtaját- Elég volt, hogy apám teljesen leordította a fejemet… nem szeretnék találkozni egyikükkel sem a családból! Főleg nem azzal az áruló Leah-hel nem…

- Sophie édesem- hallottam magam mögül Susanna bizonytalan hangját- Édesapád hazajött és szeretné, ha lejönnél velünk vacsorázni, hogy…

- Hagyj békén és menj el!- vágtam a mostohaanyám szavába ingerülten miközben ülőhelyzetbe tornáztam magamat, hogy minél ellenségesebben tudjak Sue szemébe nézni. Láttam, hogy a nő megszeppenve tördeli a kezeit maga előtt, hiszen teljesen tisztában volt vele, hogy mennyire összetörték a szívemet, amikor eltiltottak engem Loutól!
  Azóta nem is vagyok hajlandó egyikükkel sem beszélni és nem is értem, hogy hogyan gondolják, hogy én valaha is megbocsátok majd nekik! Egy hét szinte semmire sem volt elég… főleg nem arra, hogy életem első és utolsó pasiját is elvegyék tőlem. Persze, tudom, hogy hazudtam nekik meg minden, de… lett volna más választásom?- tettem fel magamnak többször is ezt a kérdést az utóbbi napokban, amitől más szemekkel láttam a tetteimet… és volt egy olyan érzésem, hogy ez egy igen döntő érv. Így se úgy se fogadták volna el, hogy Louis Tomlinsonnal járok - ahogyan ők fogalmaztak egy szoknyapecér görénnyel - akkor meg minek kellett volna kitennem magamat egy kínos pillanatnak, ráadásképpen, hogy tönkre is tegyék az életemet (már, ami maradt belőle)? Ugyan már többször ledarálták nekem a blablát miszerint ezzel csak nekem akarnak jót meg minden, de valahogy képtelen voltam hinni nekik. Nincs szükségem rájuk, hogy még több fájdalmat okozzanak nekem… fogalmam sincs, hogy Susan most mit vár tőlem, de én kötni fogom az ebet a karóhoz!
   Amikor Susanna és Leah kiadták a titkomat apámnak attól tartottam, hogy meg fog ütni! Olyan paprikavörös képpen rontott be hozzám, hogy a mai napig nem tudok kiverni a fejemből azt a képet. Ugyan utólag láttam, hogy mindannyian érzik, hogy kicsit elvetették a sulykot, hiszen a kamaszkezelő könyvekből sikeresen kibogarászták, hogy „a kamaszok ilyenkor a legkezelhetetlenebbek”, vagy mi a szösz… bár, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem is érdekel. Tudtam, hogy Sue és Leah többször megpróbáltak bocsánatot kérni tőlem - hogyne tudtam volna? – de sosem voltam hajlandó végighallgatni őket és ez által tiszteletben kellett tartaniuk a döntésemet. Sosem fogom megbocsátani az állítólagos családomnak, hogy megfosztottak attól az egy embertől, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek…

- Soph- zökkentett ki a gondolataimból Sue elhaló hangja, aki leverten támasztotta az ajtófélfát- tudom, hogy ez most nagy fordulópont az életedben. Biztos vagyok benne, hogy nehéz neked öhm… nélküle, de meg kell értened, hogy…

- Susan!- szakítottam őt félbe komor arccal mire nyomban felpeckelte a száját- Hagyjuk, oké? Már nem számít, és tényleg megpróbálom túltenni magamat rajta csak… hagyjatok békén, kérlek!- sóhajtottam fel tetetett türelemmel a hangomban miközben erélyesen megráztam a fejemet mintha csak egy rossz emléket akarnék elűzni a gondolataimból.
   Jó színésznő lennék- gondoltam magamban miközben Susanna gyászos arcvonásait figyeltem, akit mindig is könnyű volt megtéveszteni- Szegény annyira hinni akar mindenkinek, hogy… egyszer biztosra mondom, hogy ebbe fog belebukni! Nem kéne annyira bíznia sem bennem, sem az apámban! Igazából egyáltalán nem gondoltam komolyan a mondanivalómat, de meg kellett találnom a módját, hogy hogyan koptassam le a tapadós mostohaanyámat!
   Ellenségesen figyeltem, ahogyan Sue tehetetlenül megfordul a tengelye körül és ingadozó léptekkel indul el a szobám ajtaja felé.

- Ha esetleg meggondolod magadat Sophie, bolognai spagettit csináltam vacsorára- villantott rám egy szomorkás, bizakodó félmosolyt az ajtóból- Tudom, hogy az az egyik kedvenced drágám!- azonban a semleges arckifejezésem hatására még az a labilis mosoly is lefagyott az arcáról. Tüntetően elfordítottam tőle a fejemet miközben hallgattam, ahogyan az öreg ajtó nyikorogva hagyja, hogy behajtsák a zsanérok segítségével.
   Mégis mit képzel rólam?- kérdeztem magamtól ingerülten azonban gyorsan el is hessegettem a dühömet. Hogy lefoglaljam magamat felálltam az ágyam széléről és nyújtott léptekkel vettem az irányt a szobám sarkában lévő „szentélyemhez” az irányt. Menet közben sietősen felkapcsoltam a villanyt, hiszen odakint már lebukott a látóhatáron a fényes naptányér és már nem árasztott magából olyan gyönyörű narancssárgás fényt. Fél szemmel láttam, hogy odakint lassan felkapcsolják az utcai lámpákat, amik gyér fénnyel világítják be a kinti utcát. Lustán húztam ki a zenelejátszómból a fülhallgatót, hogy hangosan tudjam hallgatni a dalt, amit éppen hallgattam. Könnyeden kerestem ki megint a Story Of My Life-ot és együtt énekelve a srácokkal léptem a festőállványom mellé.
   Már régóta egy képen dolgozok arról a helyről, amit mindenképpen meg kellett örökítenem. Eddig csak olyan placcokról csináltam festményt ahova teljes bizonyossággal el akarok jutni azonban az a hely teljesen más volt. Ezt bele szerettem volna égetni a memóriámba… a helyet, ahol életem első csókját kaptam a szerelmetes pasimtól. Az utca ahol az első randim volt egy volt baráttal.
   Akaratlanul is, de felsóhajtottam miközben hallgattam, ahogyan a nem messze lévő zenelejátszóból megszólal az egyik kedvenc számom.

Written in these walls are the stories that I can’t explain
I leave my heart open but it stays right here empty for days…

- She told me in the morning she don’t feel the same about us in her bones, It seems to me that when I die these words will be written on my stone- csatlakoztam nem éppen széphangzással az aranytorkú Liamhez, miközben elővettem a festőpólómat a szekrényből abban a reményben, hogy most, hogy felfedeztem ezt a dalt lesz elég ihletem ahhoz, hogy befejezzem a festményemet.
   Miközben átdobtam a pólót a fejemen elgondolkoztam, hogy milyen színeket is keverjek ki, hogy pontot tegyek a képem végére- And I’ll be gone, gone tonight. The ground beneath my feet is open wide, The way that I been holdin’ on too tight, With nothing in between…

The story of my life I take her home
I drive all night to keep her warm and time
Is frozen
The story of my life I give her hope
I spend her love until she’s broke inside
The story of my life…

- Written on these walls are the colours I can’t change, Leave my heart open but it stays right here in its cage- folytattam somolyogva Niall egyik szólójánál, miközben elővettem az ecseteimet és nekikezdtem a „remekművemhez”, hogy Liammel folytathassam- I know that in the morning now see us in the light upon you here, Although I am broken my heart is untamed still...

   Igyekeztem minél inkább elmerülni a gondolataimba és nem figyelni, hogy valaki megint halkan kopog odakint az ajtómon. Tüntetően folytattam a lágy ecsetvonásaim húzogatását, hogy elnyomjam az előtörni készülő sóhajomat. Leah- ugrott az agyamba automatikusan, de rá sem voltam jobban kíváncsi, mint Susan-re - Elárultál engem „húgocskám”… nem szívesen szeretném, ha most bejönnél és nekiállj magyarázkodni, hogy mit miért tettél. Bíztam benned, de a jelek szerint teljesen fölösleges volt csak azért, hogy az első adandó alkalommal cserbenhagyj engem!
   Sajnos nem tudtam Louis majd Zayn szólójára sem koncentrálni, hiszen kisvártatva hallottam, hogy a kopogás egyre hangosabb és hangosabb lesz… láttam, hogy remeg a kezemben az ecset így jobbnak láttam, ha egy kicsi félbehagyom a képemet. Szerencsére a rendületlen kopogtató odakint feladta, hogy valaha is választ csikar majd ki belőlem így kisvártatva szerencsére abbamaradt a kopácsolás, amit őszinte örömmel fogadtam. Miért nem értik meg, hogy nem szeretnék beszélgetni?- tettem fel magamnak a kérdést, de sajnos nem kaptam rá választ…

×××

   Egy órán belül már mindenki nyugodtan hajtotta álomra a fejét. Ezt abból tudtam, hogy tisztán ki lehetett venni, amikor az úgynevezett családom feltolta a hátsóját az emeletre… azonban nekem semmi kedvem nem volt lefeküdni. Ha aludni szerettem volna mindig visszatértek a régi emlékek, amikhez sajnos már nem tudom visszapörgetni az idő kerekét. Nem tudtam visszahozni a Louval töltött időket. Vajon ő elfelejtett már engem? Feladta volna az után, hogy nem vettem fel a telefont?- kérdezgettem magamat miközben leroskadtam az ablakpárkányra és kifelé bámultam az ezüstös hold által kivilágított utcára- Vajon ne adj Isten azt hitte, hogy már nem szeretem őt? Úgy gondolta, hogy azért nem keresem, mert már nem akarok tőle semmit? De akkor ő miért nem jött el, hogy személyesen megkérdezzen róla… nem számított annyit a kapcsolatunk?
   Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, hiszen egyáltalán nem volt kedvem ezeken rágódni. Igenis Louis szeretett engem és fontos voltam a számára- bizonygattam erőszakosan miközben elhúztam a sötétítő függönyömet, hogy elmenjek zuhanyozni és én is aludni térjek- Fontos volt neki a kapcsolatunk… meg fog keresni engem, ebben biztos vagyok!
   Hirtelen azonban ijedten rezzentem össze, amikor hallottam, hogy valami az ablaküvegemnek ütődik. Egy pillanatra ledermedtem félelmemben, de utána fokozatosan gondolkoztam el rajta, hogy biztosan csak a fáradtságom miatt hallucinálok. Homlokráncolva léptem távolabb az ablaktól és éppen elgondolkoztam, hogy már milyen régen nem aludtam ki magamat, amikor nagy zajjal megint nekikoccant valami az üvegnek.
   Értetlenkedve mégis félve húztam el a szobám ablakának függönyét, de amikor kinéztem a sötét udvarunkra egyszerűen nem akartam hinni a szememnek…