Chapter Thirty-Four

Lets Talk in the Middle of the Night!

 Hi Guys!

  Harmincnegyedik fejezet... megint egy kellemes vasárnapi estén! Lehet, hogy ezentúl mindig ilyenkorra lesz várható az új rész :D

  Iszonyatosan köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket, amiknek a számával megdöntöttük az eddigi rekordot... örülök, hogy ennyien írtatok nekem egy-egy kedves sort! Nekem rengeteget jelent szóval köszönöm mindenkinek, aki úgy gondolta, hogy a legutóbbi fejezet ért egy komit!

   Továbbá köszönöm a közvélemény-kutatásban való részvételét annak, aki szavazott! Örülök, hogy ennyien szeretitek Louis és Sophie történetét! Esetleg megtennétek, hogy az új közvélemény-kutatásban is szavaznátok? Sokat jelentene, bevallom másról is szívesen írnék... de tőletek függ, hogy lenne-e értelme belekezdeni!

  Még egyszer köszönök mindent... jó olvasást és, ha tehetitek kérlek kommenteljetek (titkos vágyam, hogy új rekordot döntsete!) :)

 All of my Love:

Nadia xoxo 

 Ajánlott Zene: One Direction-Right Now

- Te meg mi a francot keresel itt az éjszaka közepén?- ripakodtam az ablakom alatt álló sötét alakra, akiben jelen esetben a barátomat sejtettem. Mégis ki más lehetett volna ennyire degradált, mint az a szerencsétlen?- forgattam meg a szemeimet magamban miközben igyekeztem visszarángatni magamat a jelenbe- Nem kellett okosabb lennem egy szőke nőnél, hogy ezt kitaláljam! Ugyan hunyorognom kellett, hogy kikörvonalazódjanak a dolgok, de képtelen lettem volna összetéveszteni bárki mással a szeretett fiúmat.
   Minden kétséget kizárólag Louis Tomlinson dobálta eddig az ablakomat- csóváltam meg a fejemet tetetett rosszallással miközben figyeltem, hogy Louis felderülve az eredményes célzó technikájára nyomban hanyagul dobálja vissza a kis kavicsokat Susan csecsebecsékkel kirakott sziklakertjébe - A mostohaanyám gutaütést kapna, ha megtudná, hogy Louis szétdobálta a gondosan elrendezett ujjbegynyi kis kristálykövecskéket a kertjében… reméljük, hogy nem fogja észrevenni!
   Éreztem, hogy akaratlanul is mosoly szökik az arcomra, ahogyan a félhomályban végigvezetem a tekintetemet a már-már szemtelenül helyes pasimon. Somolyogva könyököltem az ablakpárkányra miközben figyeltem, hogyan Louis méltatlankodva felhorkan a sötétben.
   Igazából nem akartam így leharapni Lou fejét, amiért itt találom, hiszen nyomban éreztem, hogy meglódul a szívem, amiért ennyi ideig nélkülöznöm kellett a színdöglesztő mosolyát. Annak ellenére, hogy már természetesnek kellett volna vennem, hogy egy ilyen eszméletlen sráccal járok mégis mindig felgyorsult a lélegzetvételem is, ahogyan végignéztem a tornacipőt viselő lábától egészen a kusza barna hajáig. Hiába láttam rajta, hogy meglehetősen zabos hangulatban van most másnak sem örültem jobban, minthogy a közelemben tudhatom… 

 - Még, hogy mit keresek itt?- kérdezett vissza füstölögve Lou elég hangosan ahhoz, hogy halljam, hogy mit beszél, de mégis elég halkan, hogy ne ébressze fel a ház alvó népségét - Ne röhögtess már Sophia, ha megkérhetlek! Mégis miért nem voltál képes felvenni azt a kibaszott telefont, legalább csak egyszer, hogy megmond, hogy már nem akarsz velem találkozni?

  - Nehogy már az én hibám legyen Tomlinson! Ha nem kerültem volna fel az internetre miattad vagy nem szerepeltem volna az újságban, akkor a családom sem értesült volna azokról a nem éppen publikus talányairól az életemnek!- húztam össze a szemöldökömet sértett hangnemben miközben kihajoltam a nyitott ablakomon, hogy minél jobban tudjam Tommóra zúdítani a visszatartott dühömet, mint valami lavinát.
   Igazából kellemes, hogy kivételesen most én vagyok magasabb- villantottam egy kárörvendő félmosolyt a barátomra, amikor megláttam, hogy Louisnak, hogy hátra kell hajtania a fejét, hogy fel tudjon rám nézni.

 - Nekem aztán annyi közöm van a titkolózásodhoz, mint ahhoz, hogy Harry melyik alsógatyáját akarja reggel felvenni! Miért nem voltál képes legalább szólni, hogy balhé van nálatok?

 - Mert elvették a telefonomat te seggfej! Megfosztottak minden kommunikációs eszköztől, amivel kapcsolatba léphetnék a külvilággal. Mégis mit vártál tőlem… füstjeleket vagy egy postagalambot?- tártam szét a karjaimat színpadiasan, de még a sötétben is jól kivehető volt, hogy Louis válasza erre csak egy tehetetlen grimasz miközben szarkasztikusan forgatta a szemeit.

 - Ha postagalambot nem is- fintorgott cinikusan miközben zsebre vágta a kezeit mire én csak égnek emelt tekintettel legyintettem egyet- esetleg valami úton-módon vártam volna valami fölvilágosítást, ha már a barátnőm vagy…

 - Annyit ért volna, mint halottnak a csók! Ha amúgy is leálltál volna velem veszekedni a te drágalátos hírneved által nyújtott „szerencsénk” miatt…- rajzoltam ingerülten macskakörmöket a levegőbe azonban végül ingerülten félbehagytam a mondatot, hiszen most először esett meg velem, hogy nem találtam valami frappáns riposztot Tommo mondandójára- Esetleg akár te is korábban megkereshettél volna engem! Tudtommal ért annyit a kapcsolatunk neked Louis Tomlinson, hogy képes legyél egyszer idevonszolni a hátsódat és tudakolózni a hogylétem felől!

 - Ért? Eddig abban a hitben éltem, hogy még mindig együtt vagyunk, azonban a jelek szerint nem kellene annyira csajosan reménytelenül romantikusnak lennem!- a hangja szinte csöpögött a gúnytól, ahogyan felpillantott rám mire én csak óvodás módra kinyújtottam rá a nyelvemet- Oké, nem szeretnék veled veszekedni Sophie inkább gyere le, hogy normálisan beszélgetni tudjunk! Különben sem szeretném, hogy felkeljenek a szüleid és a faterod hátsón billentsen…

 - Ó, jobban tennéd, ha inkább attól félnél, hogy az én tenyerem mekkorát fog csattanni az arcodon, ha még egyszer ilyeneket mersz a fejemhez vágni te tuskó! Te vagy a leghálátlanabb partner az egész világon!- duzzogtam kislányosan, de már csak azt láttam, hogy Louis válla erősen rázkódik a visszatartott röhögéstől, ahogyan visszacsuktam az ablakot, hogy összeszedelődzködjek. A veszekedésünk ellenére egyáltalán nem volt tervbe véve, hogy kikosarazom a szerelmetes barátomat. A gyerekes civakodásunkban amúgy sem volt semmi értelme és ez határozta meg a döntésemet is a kimenetellel kapcsolatban.
   Annál is inkább tartottam a szunyókáló családomtól mintsem, hogy azon rágódnék, hogy mit akar tőlem Louis. A barátomban feltételek nélkül bíztam, de a történtek után a famíliámról már megosztott véleményekben voltak gazdagok a gondolataim. Elég sok kétségem volt azzal kapcsolatban, hogy biztosan bölcsen teszem-e ha ezzel a kis akciómmal csak olajat öntök a tűzre. Nem szívesen akadnék össze Leah, Susan de leginkább apám dühtől izzó tekintetével nem, ha megtudják, hogy nem vagyok a szobámban!
   Mi van, ha észreveszik, hogy ellógtam?- kérdeztem magamtól idegesen miközben a zsebembe csúsztattam a mobilomat és észrevétlenül kilopóztam a szobámból, hogy macskákat megszégyenítő módon lopózzak le az emeletről - Páros lábban fognak kirugdosni engem a házból, ha megtudják, hogy nem az ágyamban szuszogok, ahogyan egy korombeli jókislány tenné! De melyik törvény mondta ki, hogy a szerelem kedvéért még egy hozzám hasonló szófogadó csaj ne tehetne kivételt? Kivétel erősíti a szabályt és nem hinném, hogy mindenki azonnal engem keresne az éjszaka közepén…

 - Azt hittem, hogy itt fogok megöregedni! Nézd édes, már őszülni is kezdett a frankó frizurám!- nyafogott Louis kisfiúsan igazgatva a haját miközben halkan becsuktam magam mögött a házunk ajtaját- Nem gondolod, hogy kicsit szedhetted volna a csinos kis lábaidat?

 - Rohadj meg Tomlinson!- förmedtem rá dühösen összefonva a karjaimat a mellkasomon miközben igyekeztem olyan undokul nézni Louisra ahogyan az egy gyűlölködő barátnőtől kitelik. Már erősen kezdtem kételkedni abban, hogy a barátommal való találka megéri-e a lebukás kockázatát…

 - Huh, hát kösz szépen Sophie! Érzem, hogy szeretsz… csak úgy sugárzik az egész lényedből az irántam érzett szerelmed- grimaszolt rosszmájúan forgatva a szemeit mire akaratlanul ide, de halkan elnevettem magamat, hogy ne keltsem fel a szüleimet.
   Hiába játssza itt nekem a csúfondáros nagyfiút ez a szerencsétlen, eszméletlenül örülök, hogy végre valahára láthatom- jegyeztem meg magamban jókedvűen miközben a barátom gyönyörű szemeibe pillantottam. Igaz, hogy alig másfél hét telt csak el, amíg nem találkoztunk nekem mégis hosszú évszázadoknak tűnt, és talán még évezredeknek is beillettek volna.
   Láttam, hogy még a duzzogó Tommónak is halvány mosoly szökik az arcára miközben közelebb lépett hozzám és gyengéden a derekamra helyezte a kezeit.
   Somolyogva simultam hozzá miközben éreztem, hogy majdnem teljes erejéből magához szorít engem, mégis ügyelve arra, hogy ne szorítsa ki belőlem a szuszt. Mindig is szerettem, hogy Louis képes csontropogtató ölelésekben részesíteni… tudtam, hogy egyes srácok alig mernek a barátnőjükhöz érni, hiszen attól tartanak, hogy a lány bármelyik pillanatban semmivé oszolhat a szemük előtt. Sokan tartották a szebbik nemet vattacukornak vagy porcelánbabának, de mindig is melegséggel töltött el, hogy Tommo figyelmes és mégis szeretetteljes velem. Ezzel azt a hatást érte el bennem, hogy a visszatartott hevessége csak arról regél nekem, hogy mennyire fontos vagyok számára - vagyis én ezt szűrtem le belőle.
   Mosolyogva fúrtam az arcomat a barátom mellkasába miközben mélyet lélegeztem a jellegzetes illatából. Éreztem, hogy minden sejtem örömtáncba kezd, hogy végre ismerős karok ölelnek engem magukhoz miközben a szívem egyenetlenül verdesni kezdett akár egy kalitkába zárt madár. Mindig is tudtam, hogy Louis az, aki szó szerint foglyul ejtette a szívemet… mindig akadozik a légzésem, amikor a közelemben van. Egy elégedett sóhaj kíséretében viszonoztam Lou kellemes ölelését miközben éreztem, hogy a srác kedvesen végigsimít a hátamon, amibe teljesen beleborzongtam… de hát ő volt Louis Tomlinson, aki általában ezt a hatást váltja ki belőlem.

 - Hiányoztál Soph- suttogta a fülembe azonban a hangján hallható volt, hogy mosolyog. Örömömben én is eleresztettem egy széles mosolyt miközben remegve hagytam, hogy a barátom egy bizseregtető puszit nyomjon a nyakamra.

 - Te is nekem Lou, a sok szamárságoddal együtt- villantottam rá egy pimasz félmosolyt mire Tommo égnek emelt tekintettel részesítette a homlokomat is egy kitüntetésnek is vehető pusziban majd lassan összekulcsolta az ujjainkat miközben küldött felém egy ezer wattos mosolyt.
   Éreztem, ahogyan a keze lassan felcsúszik a csípőmtől, a felsőtestemen át a nyakamig majd onnan egészen az arcomig. Már szinte belefeledkezve az érintésbe simított végig az arcomon miközben én boldogan simítottam a tenyerébe a fejemet.

 - Megtisztelne vele drága hölgyem, hogy velem töltse az estéje maradék részét?

 - Az attól függ, hogy ön hova szándékozik elmenni- somolyogtam szemtelenül miközben Louis kisimította a szemembe lógó hajamat majd látványos elgondolkozásba kezdett. Kisvártatva azonban csalódottan csillantak egyet a szemei, amitől nem mondom kicsikét meglepődtem.

 - Legutóbb megígértem neked, hogy legközelebb, amikor elmegyünk együtt valahova, te választasz helyet…

 - Már majdnem el is felejtettem- karoltam át a nyakát miközben egy lágy csókot hintettem a szájára köszönetképpen, hogy nem csapott be. Ugyan tudtam, hogy Louis és én nem vagyunk az a szokványos pusziszkodós gerlepár néha azért én is elérzékenyültem a pasik által nem megszokott kedvességétől. Tudtam, hogy nem nyáladzunk annyit és nem is lehetünk mások szemében annyira viszolyogtatóak - hiszen az időnk nagy részében csak egymást piszkáltuk - mégis néha vágytam rá, hogy az ajkait az enyémeken tudhassam és abban a hitben ringassam magamat, hogy soha nem fog elengedni és mindig mellettem lesz.
   Láttam, hogy nyomban eltűnnek a lelombozott vonások a pillanatnyi szomorkás az arcáról és megint széles mosoly veszi át a helyét, ahogyan egy pillanatra az ajkaimat az övére helyeztem. Könnyedén húzott megint közel magához miközben a két tenyere közé vette az arcomat és úgy mosolygott le rám most, hogy megint ő volt magasabb nálam. Azonban ahogyan akaratlanul is lehunytam a szememet nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy még mindig a házunk előtt állunk. A családom akármikor kinézhet az ablakon és megláthat minket együtt, miközben már csak milliméterek választják el egymástól az arcainkat… ez pedig nem vetne rám túl jó fényt. Egy ideig hezitáltam, de végül helyes döntésre szántam el magamat.
   Elfordítottam a barátomtól az arcomat így Louis szája az arcomat simította végig az ajkaim helyett. Önkéntelenül haraptam be az alsó ajakamat zavaromban, hiszen egy pillanatra láttam, hogy Louis megbántódott. Elég ideje ismertem ahhoz, hogy a különböző mimikáit felismerjem. Ahogyan lassan elhúzódott tőlem szinte láttam rajta, hogy végül a sértettségéből tehetetlen aggodalom született…

- Minden rendben Soph?- kérdezte tőlem nyugtalanul apáskodva miközben én a házunkat pásztáztam a szememmel emberek körvonalát keresve az ablakban. Nem Louist szégyellem magam mellett- mentegettem magamat a saját szememben- Egyszerűen csak nem akarok még nagyobb slamasztikába kerülni, mint amekkorában már eleve vagyok!
  Egy fáradt sóhajt követően sikerült egy meggyőzőnek mondható mosolyt kicsikarnom magamból abban a reményben, hogy Louis elhiszi, hogy minden rendben van velem. Azonban láttam a barátom szemében, hogy még a közelében sincs annak, hogy higgyen nekem.

 - Szeretlek- fogtam meg újra Lou kezét, miközben óvatosan mégis céltudatosan indultam el a kertünk kijárata felé, hogy végre egyedül lehessünk az utcán, ahol már nem kell tartanom a családomtól, akiknek a körében állítólag biztonságban kéne éreznem magamat…