Chapter Thirty-Six

 Fateful Advice

Dear Readers!

   A legutóbbi késlekedések miatt úgy gondoltam, hogy megleplek titeket a harminchatodik fejezettel! Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket! :)
   Az előző fejezethez érkezett kommenteket, a + feliratkozót és a megtekintéseket nagyon, de nagyon szépen köszönöm! Esetleg még egyszer megemlítem a másik blogomon lévő Blogajánló Pályázatot, ha esetleg még lenne valaki, akinek lenne kedve jelentkezni.

   Remélem esetleg megejtetek nekem egy-két kommentet és pipát a végén ;)

All of My Love:

Nadia xoxo

- El sem hiszem, hogy ilyen könnyű átverni Susant- csóváltam meg a fejemet hitetlenül, miközben Leah-vel az oldalamon távolodtunk el a buszmegállótól. Felpillantva az égre még mindig ugyanaz a szürke égbolt nézett vissza rám, mintha csak gúnyolódni akarna velem.
   A mostohahúgom mosolyogva bólintott egyet a mondandóm hallatán, miközben zsebre tett kézzel ballagott mellettem. Mindketten emlékeztünk, hogy körülbelül egy negyed órája, milyen pofon egyszerűen tudott engem Leah kijuttatni a házból. Ugyan kezdetben nem hittem benne, hogy sikerülhet, de amikor Susanna mosolyogva bólintott rá a mostohahúgom kis lódítására, akkor majdnem beadtam a kulcsot.  Leah annyit füllentett, hogy vásárolni szeretne velem jönni, így sosem gondoltam volna, hogy egy olyan okos nő, mint Sue ilyen könnyedén ugrik fejest kétszer ugyanabba a hazugságba…

- Ugye jó irányba megyünk?- puhatolózott a mostohahúgom, miközben én éppen azon elmélkedtem, hogy jó irányba megyünk-e. Elhúzott szájjal vontam meg a vállamat és minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön begépelnem a fejemben lévő GPS-be a jó koordinátákat. Busszal még könnyű volt eljutni London kertvárosi, pénzes embereknek fenntartott negyedébe, de eddig még én sem nagyon gondolkoztam azon, hogy merre menjünk tovább.
   Ugyan már voltam a One Direction srácok lakásában - könyörgök, nem is egyszer - azonban sajnálatos módon nem kifejezetten volt meglepő, hogy most mennyire meg vagyok kavarodva. A legnagyobb baki az, hogy tudom, miért nem emlékszek az irányra. Be kell, hogy valljam, az úton sokkal inkább foglalkoztatott a barátom arcának tanulmányozása, mintha a környékkel tettem volna ugyanezt.
   Leah horkantva csapott egyet a homlokára, ahogyan meglátta a bizonytalanságról árulkodó arcomat- Hogy lehet, hogy ennyit nem voltál képes megjegyezni?

- Ne haragudj, hogy a randimra nem hordok magammal térképet!- csattantam fel kissé sértett hangon, mire a mostohahúgom lazán megforgatta a szemeit.

- Megértelek, hogy nem felfedezőkörútra készültél, de ettől függetlenül még nem tudjuk, hogy merre menjünk…

- Ne veszekedj már velem!- fakadtam ki pár oktávval magasabb hangon.

- Ne hisztizz már Soph- a mostohahúgom kuncogva igyekezett megnyugtatni engem, hiszen a jelek szerint őt szórakoztatta a kislányos kirohanásom- Attól nem leszünk semmivel sem előbbre…

- Néha kezdem azt hinni, hogy te vagy az idősebb nálam- motyogtam az orrom alatt békülékenyen, mire Leah csilingelve felnevetett.
   Szerencsére, ahogyan tovább sétálgattunk London kertvárosi részében, nagy örömömre lassan kezdett derengeni nekem a környék. Sőt, amikor megismertem egy útkereszteződést sikkangatva kezdetem egy óvodásként ugrándozni, mire a mostohahúgom zavartan a hajába túrt. Elképzeltem, hogy mennyire kínos lehet neki, hogy a pár évvel idősebb mostohanővére ilyet produkál nyilvános helyen, azonban nem éreztem szükségét annak, hogy zavarjon. Bár, ha nem csaltak az érzékszerveim, a nagy vinnyogásom közepette hallottam, ahogyan a mostohahúgom egy arra járó járókelőt nyugtatott meg, hogy nincs semmi bajom, csak nagyon izgatott vagyok.
   Kisvártatva, már a mostohahúgomat rángattam végig a pulcsijánál fogva egy ismerős utcán, amiben Tommo és a barátai lakását sejtettem. Irtózatosan megörültem, amikor megpillantottam a nagy épületet. Valahol mélyen persze dagadt a májam a büszkeségtől, amiért idetaláltam, de nem igazán szerettem volna kimutatni, mert biztosra vettem, hogy Leah hangosan kiröhögne.
   Miután a mostohahúgom is kicsodálkozta magát a látványban, szinte abban a pillanatban nyúltam is a kaputelefon után, hogy értesíthessem a bent lévőket az ittlétemről. Egy ideig bizonytalanul méregettem a furcsa készüléket, de végül vettem egy mély levegőt és becsöngettem.

- Smith lakás, miben segíthetek?- szólt bele hirtelen egy kísértetiesen ismerős, rekedtes hang, mire értetlenkedve néztünk össze a mostohahúgommal- Az a szívdöglesztően észbontó, göndör hajú, szingli srác már elköltözött innen, sajnálom…

- Harry?- kérdeztem homlokráncolva, hiszen lassan kezdett derengeni, hogy kinek lehetnek ilyen lapos poénjai csak azért, hogy kibabráljon a rajongóikkal. Csak ő lehet annyira egoista gyökér, hogy ezzel képes legyen felfedni magát...

- Én nem ismerek semmiféle Harryt hölgyem!

- Styles, azonnal engedj be minket, különben esküszöm, hogy szétrúgom a hátsódat- fenyegettem őt ingerülten összevonva a szemöldökeimet, hiszen most már totál egyértelmű volt, hogy ki az az ökör, aki ilyen marhaságokat képes benyögni egy kaputelefonba.
   Leah kuncogva tapasztotta a kezét a szájára, amikor hallotta, hogy a vonal másik végén lévő Harry rötyögve kérdez vissza.

- Csak nem Sophia Pókerkirálynő Kennedyhez van szerencsém?- cukkolt mosolygós hangon, mire türelmetlenül összefontam a karjaimat a mellkasomon, annak ellenére, hogy teljesen tisztában voltam vele, hogy a fárasztóan kertelő srác ezt nem látja.

- Nem Harry, Miley Cyrus vagyok csak nem akartam felfedni előtted magamat- emeltem égnek a szemeimet, mire hallottam, hogy a mellettem álló mostohahúgomból kitört a nevetés - Naná, hogy én vagyok te marha! Esetleg méltóztatnál beengedni minket?

- Természetesen! Azonnali hatállyal kimegyek ön elé kisasszony, ha elmondja, hogy ki az a másik személy, aki bebocsátásra vár!

- A húgommal vagyok, Leah-vel - sóhajtottam fel unottan, mire a mostohahúgom sértett szemekkel pillantott rám. Láttam, hogy már szólásra nyitotta volna a száját, hogy leszidjon a nemtörődöm stílusom miatt, azonban abban a pillanatban, szerencsére a távolban láttam, hogy kinyílik a hatalmas kégli ajtaja, ami megnémította a lányt.
   Szerencsére a langaléta göndörke hosszú lábainak köszönhetően, Harry hamar kiért elénk, így nem várakoztatott minket hosszadalmasan. A srác rám villantotta az ezer wattos vigyorát, miután mosolyogva végigmérte a pironkodó mostohahúgomat, mire nyugtalanul horkantottam egyet, jelezve, hogy siethetne egy kicsit.

- Megkérdezhetem, hogy minek köszönhetjük a látogatásotok okát?- tette fel a kérdést pimaszul, miután beengedett minket, mire éreztem, hogy az eddigi bátorságom egy pillanat alatt oszlik semmivé. Fogalmam sem volt, hogy Harrynek csak a kisugárzása teszi-e vagy csak ilyen a természete, de rendkívül idegesített, hogy elő tudta csalogatni az igazi érzéseimet a látogatásunkkal kapcsolatban.
   Egy nagyot nyelve tűrtem a fülem mögé egy kósza hajtincsemet, miközben a magas srác mellett sietősen elindultunk a lakásuk ajtaja felé. Leah-nek és nekem szinte loholnunk kellett a gyorsan haladó Styles srác mellett, akinek esze ágában nem volt lassítani a tempóján.

- Ugye Louis itthon van?- pillantottam félénken a göndörkére, aki szinte abban a pillanatban elkomolyodott és udvariasan hozzám igazította a lépteit.

- Ja, itt van - mondta egy kis hatásszünettel később, miután enyhén lemaradtunk a bámészkodó mostohahúgom mögött. Harry sejtelmesen meresztette rám a szépnek is nevezhető obszidián színű szemeit, bár bevallom, számomra a leggyönyörűbb az a barátom kékeszöld szemeinek a látványa volt- Remélem, tudod Sophie, hogy valamivel megbántottad…

- Tudom, azért vagyunk itt- akaratosan szakítottam el a tekintetemet a zavaró szemkontaktusból és tüntetően biccentettem a fejemmel Leah pulcsiba burkolózott háta felé. Ugyan még mindig magamon éreztem Harry delejes szemeit, azonban hálás voltam neki, amiért többször nem tett megjegyzést, azt illetőleg, hogy mennyire Louis lelkébe tiportam.
   Kisvártatva azonban ez a hálaérzet nyomban elpárolgott, amikor a srác kissé megrovóan nyitotta szólásra a száját.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy nem önszántadból jöttél el Sophia?

- Leah ötlete volt- vallottam be vállvonogatva, de ahogyan láttam, hogy a mellettem lépkedő srác dorgálóan összevonja a szemöldökeit, gyorsan hozzátettem- Magamtól is eljöttem volna Harry. Tudom, hogy megbántottam Louist és természetesen nem akarok haragba lenni vele, hiszen szeretem. Amúgy is eljöttem volna, hogy kibékítsem csak… egyszerűen eddig még nem volt bátorságom a szeme elé kerülni…

   Ugyan láttam, hogy a mondandóm végére a Styles srác mégis összevonta a szemöldökeit a haja rejtekében, azonban szerencsére többet komolyan nem állt le kötekedni velem. Fél szemmel még láttam, hogy értetlenkedve csóválja meg a fejét, így gyorsan megszaporáztam a lépteimet és mosolyt erőltetve az arcomra, siettem a viruló Leah mellé.
   Amikor végre valahára az ajtóhoz értünk, a göndörke sajnos újból visszavarázsolta az idegesítő mosolytól ragyogó arcát, amit csak egy óvatos szemforgatással díjaztam. Harry udvariasan előreengedte a mostohahúgomat, miután úriembereket megszégyenítő módon nyitotta ki nekünk az ajtót. Leah egy szemkápráztató mosollyal köszönte meg a cselekedetét és bátor, szinte már izgatott léptekkel sietett be az ajtón. Akaratlanul is, de visszaemlékeztem, hogy én milyen görcsösen és bizonytalanul léptem be először ezen az ajtón… a mostohahúgom pedig ennek teljesen a szöges ellentéte volt.
   Egy nagy sóhaj kíséretében mentem volna be én is a házba, azonban nagy meglepetésemre valaki elkapta a csuklómat, mielőtt ezt megtehettem volna. Megfordulva Harry Styles, ritkán látott komolyságú arca fogadott, mire döbbenten vontam fel a szemöldökeimet.

- Louis tényleg nagyon szeret téged Soph, de- idegesen fordította el rólam a tekintetét, miközben elengedte a kezemet- nem szeretném, hogy ezzel a szerelemmel kapcsolatban túl nagy fába vágná a fejszéjét. Érted, hogy mire szeretnék kilyukadni ezzel?

- Igen Harold, értem- motyogtam a suttogásnál alig hangosabban, miközben szégyenkezve lesütöttem a szemeimet. Az alsó ajkamat harapdálva nyeltem egy nagyot, hogy visszafojtsam a feltörni készülő könnyeimet, miközben azt figyeltem, ahogyan Harry bemegy előttem az ajtón. A srác újonnan jókedvet színlelve tette a mostohahúgom vállára a kezeit, aki meglepetten pillantott fel rá, de végül hagyta, hogy a srác bevezette a nappaliba, ahol a banda többi tagját sejtettem.
   Egy nagy sóhaj kíséretében léptem egy nagyot és szinte már-már reszketve csuktam be magam mögött az ajtót, egy rakás zavaros gondolattal a fejemben.