Chapter Thirty-Five

Possibility

Dear Readers!

    Jesszusom, nagyon sajnálom, hogy két teljes hétig és kettő szerzői megjegyzés alatt nem hoztam nektek részt! Megemlíteném, hogy még anno, bűntudatból kitettem a modulsávba azt a közvélemény-kutatást a résszel kapcsolatban, és boldognak tapasztaltam, hogy még páran vártátok az új részt. Rendkívül örülök, hogy még vannak, akik nem feledkeztek meg a bénácska Nadia Elsonról és a történetről...
   Nagyon köszönöm a 34 rendszeres olvasót és a több, mint 33000 oldalmegjelenítést! Külön meg szeretném köszönni a második szerzői megjegyzéshez jött kommentjét Summergirl-nek (aka: Rebus), és azt is, amiért ilyen kitartó olvasója a blogomnak! Love ya sweetheart!
   Még annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy akinek van kedve, örömmel venném, ha jelentkezne a Daydreamin oldalamon megrendezett Blogajánló Pályázatra! Aki esetleg benéz, annak küldök egy képzeletbeli hatalmas ölelést!
   Szerintem a mostani egy kicsit unalmas fejezet lett, de merem remélni, hogy megér páratoknak egy hozzászólást, vagy egy pipát!

Best Wishes:

Nadia xoxo

PS: Nem tudom, hogy mikor lesz időm feltenni a következő fejezetet, de ígérem, hogy ha lesz rá érdeklődő sietni fogok!

 Kedvetlenül punnyadtam a szobámban, egy nagy bögre tea kíséretében, amit a nagymamám mindig a lélek elixírjének nevezett. Én azonban nem éreztem, hogy túl sok gondomat oldotta volna meg eddig... vagy csak bennem van a hiba, hogy nem működik?
   Bágyadtan ültem az ablakom mellett, ahol szomorkásan figyeltem a szemeimmel a könnyekhez hasonló, lustán lecsorduló esőcseppeket az ablakon, amik végül egy tócsába összegyűlve gyarapodnak az ablakpárkányon. Azonban, ha jobban belegondolok nem is kísértem nagyon figyelemmel… inkább hallgattam. Lehunyt szemmel döntöttem a fejemet a hideg üvegnek és hallgattam, ahogyan az említett cseppek először erőteljesen nekiütődnek az üvegnek, majd hangtalanul lefolynak.
   Egy nagy sóhajtás kíséretében nyitottam ki megint a szememet, miközben azon gondolkoztam, hogy mégis, hogyan hagyhattam eddig fajulni a dolgokat. Biztos voltam benne, hogy tegnap este megbántottam a barátomat, amikor nem akartam őt közel engedni magamhoz. Nem mondta, de elég ideje ismertem már ahhoz, hogy tudjam és tudtam, hogy ez így már nem mehet tovább. Ezért tökéltem el magamat, hogy most már lépni fogok valamit.
   Nem szeretem a titkolózást- jegyeztem meg magamnak, abban a reményben, hogy ez egy elég ösztönző érv lesz a döntésemet illetőleg- Ha Louis Tomlinson és én így folytatjuk, kénytelenek leszünk szakítani. Nem akarok sem a világ, sem a szüleim előtt titkolózni… így csak elhidegülnénk egymástól. Ennek az eshetőségnek a gondolata olyan nekem, mint egy rémálom, de korábban kellett volna arra gondolnom, hogy hogyha ennyit várakozok, akkor csak rosszabb és nehezebb lesz minden. Hiába tologattam magam előtt olyan sokáig ezt az egészet… tudhattam volna, hogy egyszer úgyis szembe kell, hogy nézzek vele!
   Nem akartam Tommóval szakítani. Nem akartam, hogy elhagyjon… utáltam elképzelni, hogy esetleg nélküle kell, hogy leéljem az életemet. Lehet, hogy ez egy tizenhét éves lány szájából elég nyálasan hangzik, de képes vagyok ennyire előre gondolkozni! Eddig ő volt az egyetlen, aki megértett és meg tudott vigasztalni engem… mégis hogy hagyhatnám annyiban a kapcsolatunkat, amikor nekem a világot jelenti? Nem akartam, hogy valaki másba szeressen bele, helyettem! Nem, egyszerűen nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy nem engem becézget mindenféle néven; hogy nem engem ölel magához; és… hogy nem engem csókolhat meg, amikor gondolja.
   A hüvelykujjammal gondterhelten köröztem a bögrém peremén, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak egy kicsit fő problémáról és képzelegjenek. A mi kapcsolatunk is egy peremen egyensúlyozik- játszottam el a gondolattal szomorkásan, miközben tovább köröztem a bögrémen- Egyszer úgyis le kell, hogy essen erre vagy arra. Ez kétségtelen. De mindkét eshetőség, azaz a peremnek az oldalai, más jövőt tartogatnak számunkra. Azonban csak rajtunk áll a döntés, hogy lezuhanunk-e vagy önként ugrunk fejest oda…
   A mély gondolataimnak az vetett véget, hogy váratlanul kinyílt a szobám ajtaja. Ijedtemben majdnem elejtettem a teával teli bögrémet, azonban a szememet egy pillanatra sem vettem le az ajtóban álló személyről, akinek a jelenléte nagy meglepetésként ért…

- Mit akarsz Leah?- kérdeztem gyanakodva, ahogyan a zsebre tett kezű mostohahúgomat figyeltem, aki kissé bizonytalanul álldogált a küszöbön. Egy ideig figyeltem, ahogyan a száját húzogatva pásztázza körbe a szobámat, a tündéreket megszégyenítő szépségű vonásokkal büszkélkedő arcát vakargatva. Azonban, ahogyan eszembe jutott, hogy a problémáimat az ő árulásának köszönhetem, bosszúsan fordítottam el róla a szemeimet.
   Fél szemmel még láttam, hogy végül hajlandó rám emelni a tétlenül csillogó szemeit, miközben észrevétlenül kihúzta az egyik kezét a zsebéből. Szerencsétlenségére, nem kerülte el a figyelmemet, hogy van benne valami, miközben a háta mögé dugta az ujjait…

- Szia Soph!- szólalt meg a szokásos kislányos, ám komoly hangján- Anyák küldtek fel, hogy…

- Hogy megmond nekem, hogy még mindig mennyire ki vannak rám akadva? Hogy azt ecsetelgesd nekem, hogy mekkora csalódás vagyok nektek? Hogy lássam be, hogy én mindig csak egy buta kislány maradok? Kösz, de nem szorulok még egy kioktató szent beszédre egyikőtöktől sem!- szóltam közbe a mondandójába nem túl kedvesen, azonban nagy meglepetésemre Leah arcán még csak a nyomát sem fedeztem fel a bosszúságnak. Inkább olyan volt… mintha megértené az érzéseimet.
   A lány kissé zavartan jött be a szobámba, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Lomha léptekkel szelte át a szobát, majd a torkát köszörülve sütötte le a szemeit, ahogyan megállt mellettem.

- Nem akarlak kioktatni Sophie- nyelt egy nagyot a mostohahúgom, miközben elővette a háta mögül a reszkető kezét- Azt mondták, hogy ezt visszaadhatom neked…

   Kíváncsian dőltem előre az ülőhelyemen, miközben a Leah ujjai között lévő tárgyra emeltem a szemeimet. Egy ideig nem értettem, hogy mit akar vele a lány, de amikor leesett, hogy végre visszakaphatom a telefonomat mosolyogva vettem át tőle a tárgyat.
   Izgatottam húztam el a hüvelykujjamat a képernyőn, hogy feloldjam a billentyűzárat, de amikor vetettem egy pillantást a kijelzőre nyomban megállt bennem az ütő. Legszívesebben jó messzire eldobtam volna magamtól a mobilt, azonban abban a pillanatban képtelen voltam a döbbeneten kívül más érzelmet is előcsalogatni a bensőmből.
   Fél szemmel láttam, hogy a mostohahúgom értetlenkedve araszol közelebb hozzám a döbbenetemet látva, azonban nagy meglepetésemre még ő is meghökkent a látottakra…

- Harminchat nem fogadott hívás és huszonhárom olvasatlan üzenet?- kerekedtek el a szemei- Kitől jött enny…

- Na, szerinted kitől?- fakadtam ki elkeseredetten és ezzel a lendülettel egy jól irányzott dobással, kétségbeesetten vágtam a padlóhoz a készüléket. Már nem voltam megdöbbenve, bűntudatot éreztem Lou iránt. Ahogyan a telefonom egy hangos csattanás kíséretében landolt a földön, a mostohahúgom elképedten kapta a szája elé a kezeit, de nem különösebben érdekelt, ha megijesztettem. Éreztem, ahogyan a könnyeim fáradhatatlanul kezdik égetik a szemeimet, miközben a mellkasomban lévő szokásos feszítő érzés erőteljesen hasított a bensőmbe.
    Nem gondoltam volna, hogy Louis ilyen kitartóan próbálkozik, ha valami nem a tervei szerint alakul. Ezt nem gondoltam volna, hiába éreztünk egymás iránt úgy ahogyan. Biztosan nem szokott mindenkit ilyen lankadatlanul keresni- súgta egy belső hang a fejemben, miközben a mennyezet felé pislogtam a nedves pilláimmal, hogy el ne sírjam magamat - Mindig azt hangoztatja, hogy mennyire szeret téged… nem gondolod, hogy ebben a különleges bánásmódban egyedül csa te részesülsz? Erre tegnap te mégis megbántottad az örökös aggodalmad miatt, amivel mindent tönkre fogsz tenni…

- Ne haragudj Sophia- szipogva ocsúdtam fel Leah bocsánatkérő hangjára- Nem gondoltam volna, hogy az a seggfej ennyire szeret téged! Ha csak sejtettem volna…

- Az a seggfej életem szerelme, Leah Kennedy!- csattantam fel sértetten törölgetve a könnyeimet, és, ha nem csaltak az érzékszerveim a mostohahúgom nem kicsit rezzent össze az feladó hangom hallatán. Egy ideig a könnyeim fátyola mögül figyeltem, ahogyan aggodalmasan tördeli a kis kezeit, miközben magában motyog valamit, de nem sokáig kötött le a lány látványa.
   Éppen lehajtottam volna a fejemet, hogy kiengedjem a feltörni készülő zokogásomat, amikor Leah megint megszólalt…

- Figyelj Sophie, én…- reszketve vett egy mély levegőt, amikor látta, hogy odafigyelek - Én tényleg nagyon sajnálom, amiért elválasztottalak… tőle. Én nem téged akartalak boldogtalanná tenni, egyszerűen csak féltettelek! Jobban szeretlek, mint egy igazi testvért, és a szeretetem miatt úgy láttam, hogy a tettei után már nem érdemel meg téged. Úgy gondoltam, hogy ez lesz a megoldás, de igazából én törtem össze a lelkedet, csak azért, hogy ne Louis Tomlinson tegye veled ugyanezt. Nem akartam, hogy csalódnod kelljen, hogy szomorú legyél, de ezzel csak ártottam neked…

- Leah én…

- Azt hittem, hogy jobban ismerem nálad azt a srácot, azonban a jelek szerint hatalmasat tévedtem. Azt hittem, hogy végül te is be fogod látni, hogy anyáékkal csak jót akartunk neked, de úgy tűnik, hogy mi hibáztunk, amikor veszélyesnek ítéltük számodra a barátodat. A viselkedésed alapján, te már rég megbocsátottál neki a hibáiért. Gondolom, szeret téged, és te is őt- megdöbbentem, amikor észrevettem, hogy ő is nagyokat pislog, hogy ne veszítse el az önuralmát - Ugye visszafogadna téged, ha bocsánatot kérnél és látná, hogy mennyire elveszett vagy nélküle?

- Igen Leah… biztosan megbocsátana- dünnyögtem szégyenkezve az orrom alatt, hiszen nem mertem neki bevallani, hogy igazából el sem váltunk egymástól. Tudtam, hogy megint mekkorát csalódna bennem, ha erre a titkolózásomra is fény derülne, így inkább síri csöndben hallgattam.
   Zavartan figyeltem, ahogyan a mostohahúgom elgondolkozva ráncolja a homlokát, mert a jelek szerint valamin nagyon elmélkedett. Egy ideig még láttam, hogy így meredt a földre, azonban kisvártatva ötlettől csillogó szemekkel pillantott rám.

- Ugye tudod, hogy hol lakik Tomlinson? Voltál már nála, nem igaz?- faggatott hevesen gesztikulálva az arcom körül, mire meghökkenve pislogtam párat, amíg felfogtam, hogy mi is a kérdés.

- Persze - húztam össze a szemöldökeimet értetlenül- De ez hogyan kapcsolódik a beszélgetésünkhöz?

- Úgy, hogy most szépen el fogsz menni hozzá és megbeszélitek ezt az egész félreértést- vigyorgott, rám szegezve a visszafojtott örömtől kitágult szemeit, mire hebegve próbáltam valami ellenkezésféleséget kibökni. Végül azonban csak döbbenten összeszorítottam az ajkaimat, és félrebillentett fejjel figyeltem a mostohahúgom ragyogóan mosolygós arcát.
   Rosszul hallottam volna?- kérdeztem magamtól hitetlenül, hiszen simán gondolhattam volna, hogy ezt az egészet csak képzelem, vagy csak viccelődött velem, hogy csőbe húzzon. Azonban, ahogyan a húgomat figyeltem, lassan leesett, hogy ezt egyáltalán nem poénnak szánta…

- De hogy mehetnék el, amikor anyáék itthon vannak?- halkítottam le a hangomat, amikor már engem is kezdett feldobni a hirtelen látogatásom gondolata. Eddig úgy gondoltam, hogy butaság, de ha jobban belegondolok, nem is akkora szamárság.
   Végül is, Leah-nek tényleg igaza van, bár nem ugyanarra gondolunk. Tényleg beszélnem kellene Louis-val, ugyan nem a régebbi ügy fejében, amit a húgom gondol, de ebbe nem szándékoztam őt beavatni. Ajándék lónak ne nézd a fogát- tartja a mondás, és jelen esetben nem is terveztem semmi ilyesmit.
   A mostohahúgom egyetértően biccentett egyet, amikor leesett neki, hogy ebben igazam van. Azonban egy pillanattal később, már megint vigyorgott.

- Majd elmegyek veled én is- mosolygott, azonban az értetlen tekintetem láttán megforgatta a szemeit- Ha én kérem meg anyáékat, hogy engedjenek el veled vásárolni, arra nem mondhatnak nemet, nincs igazam? Úgy tudják, hogy én is majdnem annyira gyűlölöm a pasidat, mint ők, szóval tőlem csak az igazságra számítanak…

- Leah, te egy igazi zseni vagy!- sikkantottam izgatottan egy pillanatnyi hüledezés után, hiszen az általam ismert Leah soha nem hazudna a szüleinknek, főleg nem egy ilyen ügyben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, azonban végül sietősen magamhoz öleltem a mostohahúgomat, aki azonnal viszonozta is, miközben valamit halkan motyogott magának, amit nem hallhattam.
   Hálásan temettem az arcomat a mostohahúgom gyönyörű hajzuhatagába, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Ugyan tudom, hogy legutóbb „elárult” engem, azonban ezzel a szülőbecsapó ötlettel teljes mértékben kiengesztelt engem. Ha még a kapcsolatomat is ő fogja megmenteni, akkor az egész életem sem elég arra, hogy kárpótolni tudjam a sok kedvessége és a törődése miatt…