Chapter Thirty

Last First Kiss

Bonjure Ladies!
  Nos itt olvasható a harmincadik fejezet! Ugyan nem most lenne itt az ideje, hogy közzétegyem, de szerettem volna, ha előbb fentlesz! De nem is ez a lényeg.
   Kicsit szomorú voltam, amikor láttam, hogy az előző fejezethez csak egy valaki kommentelt! (Ráhel neked természetesen nagyon köszönöm!) Ugyan nem szeretnék gonoszkodni és nem szeretnék kommenthatárt bevezetni a következő fejezetig... azonban szeretnélek megkérni titeket, ha olvassátok kérlek írjatok! De még csak nem is keseregni szeretnék...
   Kicsit érdekesebb téma: esetleg mi lenne, ha az oldal tartana egy blogversenyt? Mit szólnátok hozzá? Én speciel benne lennék! :)
   Továbbá köszönöm a 23(!) rendszeres olvasót és a 21500 oldalmegjelenítést! I <3 my blog readers!
   Ide a végére beszúrom, hogy bocsánat a sok szövegért és remélem, hogy tetszeni fog majd a rész! Kommentelni, feliratkozni és pipálni még mindig lehet, hogy tudjam kinek mennyire nyerte el a tetszését eddig a történet!

Best Wishes:

Nadia xoxo

- Ugye tudod Sophie, hogy szeretlek, és nem érdekel mások véleménye?- törte meg Louis a hatalmas csendet közöttünk. Szomorkásan hunytam le a szemeimet, és úgy tettem mintha meg sem halottam volna a barátom képletes kérdését. Még csak bólintani sem voltam hajlandó, pedig legszívesebben megnyugtattam volna magamat, hogy tudom, hogy szeret engem és én is őt. Azonban én másról szerettem volna vele beszélni és annak köze sincs az érzelgőségnek… csak az volt a probléma, hogy nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele.
   Lebiggyesztett ajakkal pillantottam fel az égre, azonban ennek ellenére semmit sem láttam. A borús felhők még mindig ott terpeszkedtek az égbolton, mintha csak arra várnának, hogy egy "jól időzített" pillanatban a nyakunkba zúdítsák a tartalmukat. Nagyon lógott az eső lába, azonban nem nézelődés gyanánt bámultam az eget, csupán visszapörgettem az agyamban a mai nap eseményeit.
   Emlékszem, hogy mennyire vártam egész nap, hogy végre Louis-val tölthessek egy kis időt. Szerettem volna, ha együtt lehetünk, azonban mindent tönkretett az a balul elsült első randi. Aztán a veszekedés… és végül, hogy még csak meg sem voltam hajlandó hallgatni a barátom magyarázkodását. Gyötrelmesen sóhajtottam egy nagyot, ahogyan eszembe jutottak azok a mindenre elszánt rajongók. Olyan megvetően néztek rám- gondoltam magamban fájdalmasan- Azért nem kedvelnek engem, mert a kedvencük barátnője vagyok… kell ennél több, hogy tönkremenjen egy nem túl kellemesen indult este?
    Nem tudom, hogy mit tegyek. Nem szeretném elveszíteni Louist… azonban ez az este bepillantást mutatott az elkövetkezendő időkre. Ha együtt maradunk, akkor mindenki rühellni fog és megveszett directionerek keze által fogok elpatkolni.
   Gyorsan megráztam a fejemet, hogy elfeledtessem magammal a nem túlzottan biztató gondolataimat és erőszakkal rángattam vissza magamat a jelenbe. Éreztem, ahogyan Louis mellettem van és fogja a kezemet… lehunytam a szememet és nekiálltam az alsó ajkaimat rágcsálni. Itt van mellettem és fogja a kezemet!- hangsúlyoztam magamban még egyszer csak azért, hogy a tompa agyam is felfogja a jelentését, de elég szánalmasnak hatott, hogy így kell bizonygatnom ezt a mindennapi szösszenetet.
   Az agyamban lázasan kutakodtam, hogy beszélgetést kezdeményezzek a mellettem baktató barátommal azért, hogy ne kelljen tovább a negatív gondolataim tengerében hánykolódnom…

- Louis…- szólaltam meg a suttogásnál alig hangosabban.

- Igen?- noszogatott a bizonytalan arcomat látva a barátom- Kérdezz bármit virágszál, nem harapom le a csinos kis fejed!

- Mond csak… milyen érzés… híresnek lenni?- improvizáltam valamit, ami elsőre eszembe jutott. Láttam, hogy Louis egy pillanatra döbbenten néz rám, azonban készségesen elgondolkozott, ahogyan az arcomat vizsgálta. Ugyan nem ide akartam kilyukadni, de ha már témánál vagyunk erre is kíváncsi voltam. Érdekelt, hogy ő is ugyanúgy szenved-e attól, hogy a hírneve árt a legjobban a kapcsolatunknak.
   Láttam, hogy egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna a válaszadás közben. Én fürkészve kapkodtam a tekintetemet az arca minden egyes milliméterén, azonban láttam, hogy amikor elfordította a fejét, mintha egy bujkáló mosolyt rejtett volna el előlem. Csalódottan szegeztem az arcáról a földre a tekintetemet a látottak miatt. Csodás! Ezek szerint őt nem érdekli- gondoltam magamban epésen-, hogy minden velem töltött ideje fuccsba megy a rajongói miatt…

- Én szeretek híres lenni Sophie- vallotta be egy kis szünet után Louis- Lehet, hogy néha bizonyos szempontokból hátrány azonban… tudom, hogy ez az, amit csinálni szeretnék. Másban nem hiszem, hogy ennyire örömömet lelném és menne is. Máshoz nem nagyon értek. Így a világon egy csomó helyre eljuthatok, és rengeteg embert ismerhetek meg! Szeretem a rajongóinkat, hiszen a segítségük nélkül nem lennénk sehol és ezért nem szólhattam rájuk ma este, édes- csóválta meg a fejét, mintha maga sem szeretné elhinni, hogy amit mond az tényleg a rideg valóság. Én enyhén biccentettem egyet, majd elgondolkozva szólásra nyitottam a számat és igyekeztem nem odafigyelni a rejtett magyarázkodására…

- De nem szeretnél újra normális srác lenni… úgy értem nem vágysz vissza a régi életedbe?- javítottam ki magamat az értetlen tekintetét látva- Nem tudok rólad sokat, de szerintem boldog lehettél hírnév nélkül is…

- Darabokra hullott családdal és egy csomó féltestvérrel? Ne röhögtess már Sophie- nevetett fel kínosan mire hitetlenkedve kaptam oda a szemeimet- Természetesen imádom a családomat azonban… a sok fájdalmat és a veszekedéseket nem hiányolom magam körül. Igazad van, nem volt rossz múltam azonban én jobban szeretek a jelennek élni, mert annak már te is a része vagy- mosolygott a homlokráncolt vonásaim láttán. Elsiklottam a burkolt bókja felett és inkább a lényegre koncentráltam miközben elemeztem a mondandóját. Láttam, hogy Louis is csak magát akarta szórakoztatni a szeretetteljes megjegyzéssel így nem sokat agyaltam rajta.
   Hunyorogva csóváltam meg a fejemet, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Louisnak valaha is rossz élete lett volna, amikor most mindene megvan. Persze-persze, egykor biztosan neki is teljes volt a családja azonban biztosan történt valami, amitől elszaladtak egymástól. Hogy lehet, hogy nem viselték meg jobban a történtek?

- De… csak volt valaki, akire számíthattál, ha padlón voltál! Nagyszülők, haverok, barátnő vagy esetleg egy háziállat?- faggattam hadarva, mire Louis szomorkásan mosolyogva vonta meg a vállát.

- Mindenkim megvolt Soph. Barátnőim is voltak, és igen legtöbbjük segített, azonban nem volt sok tartós kapcsolatom. Spanok nem tudtak segíteni, a nagyszülők dettó; ergo senki sem tehetett semmit. De mindegy is…

- Nem mindegy Louis, ez egyáltalán nem mindegy- simította hátra feszengve a hajamat - Hogy lehet, hogy nem törtél össze, amikor azok, akiket szerettél elhagytak téged? Nem mintha bírálnám őket, csak nem fér a fejembe. Hogy lehet, hogy mindezek ellenére próbálkoztál egy tehetségkutatóban és majdnem nyertetek is? Hogy csináltad? Képtelenségnek tartom…

- Csak úgy, mint te, Sophie- jegyezte meg halkan mire abbahagytam a beszédet, de a számat már elfelejtettem becsukni. Lassan fordítottam felé a fejemet és éreztem, ahogyan nagyon lassan összehúzódnak a szemöldökeim.

- Tessék?

- Ugyanazt éltük át mindketten… elhagytak azok, akiket szerettünk. Te elvesztetted az anyukádat, én meg kicsit több személyt azonban a végeredmény ugyanaz. Pont az történt velem is, mint veled, azonban te sem hagytad, hogy lelkileg összenyomjanak az emlékeid- adott magyarázatot halkan a kérdésemre mire halként tátogva meredtem magam elé. Ahogyan végiggondoltam mindent éreztem, hogy a felismeréstől kitágulnak a pupilláim és azonnal a barátom felé kaptam az arcomat és együttértően néztem mélyen a szemébe. Azt hittem, hogy a bizonyosság csak lebénít azonban a barátom iránt érzett szerelmem erősebbnek bizonyult a régi önmagamnál.
   Tudtam, hogy most mindketten ugyanarra gondolunk… vagyis csak tippeltem, de reméltem. Ennyire még nem voltunk őszinték egymással. Még ilyen komolyan eddig nem beszélgettünk el egymással- ezt tudtam leszúrni mindabból, ami kettőnk közt elhangzott. Azt nem tudhattam, hogy Louis, hogyan ítéli meg a beszélgetésünket azonban a tekintete neki is törődést tanúsított.
   Abban azonban teljesen biztos voltam, hogy én felfogtam mindent. Átéreztem a vele történt dolgokat, de nem kellett sokat agyalnom rajta, hogy vajon milyen érzés lehetett… hiszen Louisnak igaza volt, szinte ugyanaz történt mindkettőnkkel…

- Feltehetek egy menthetetlenül béna kérdést Sophie, amitől kattosnak fogsz tartani?- mosolygott rám feszülten Louis mire meghökkenve pillantottam rá.

- P… pe… persze. - dadogtam nagyokat pislogva, hiszen furcsa volt, hogy egy srác így akarna beszélni valamiről. Főleg nem egy olyan mai híresség, akinek a pimaszsága és a nagyképűsége ilyen határtalan! Vajon, hogy sikerült ennyi őrült rajongó mellett megőriznie ezt a kisfiús félénkséget?
   Louis halványan elmosolyodott a hebegésem hallatán miközben éreztem, hogy gyengéden megszorítja az ujjaimat és óvatosan megállít az utcán magával szembe.
   Értetlenkedve néztem rá, hiszen őszintén fogalmam sem volt, hogy mit szeretne. Döbbenetemben és a várakozásteljes gondolataimtól még azt is alig vettem észre, hogy a barátom időközben elengedte a kezemet és helyette a derekamat ölelte át.

- Tudom, hogy ezt nem így szokás azonban veled kapcsolatban nem tudom, hogy hogyan mehetnék biztosra- villantott rám egy féloldalas mosolyt- Tudom, hogy ügyetlenül kértem meg, hogy legyél a barátnőm. Azzal is tisztában vagyok, hogy amikor először voltál nálunk akkor is szerencsétlenkedtem és most is sikeresen elszúrtam az első randinkat is, de…

- Kérlek Louis, térj a lényegre- vágtam a szavába türelmetlenül mire halkan felkuncogott és somolyogva futott neki valaminek, amivel fogalmam sem volt, hogy mire akar kilyukadni.

- A lényeg az, hogy… esetleg megengeded, hogy… megcsókoljalak?- bizonytalankodott zavartan mire akaratlanul is, de örömömben hangosan elnevettem magamat. Láttam, hogy Louis furcsállva pillant rám, hiszen gondoltam, hogy nem ilyen reakcióra számított.
   Azonban amikor sietősen közelebb léptem hozzá és nevetgélve karoltam át a nyakát láttam az arcán, hogy megbékél és szorosabban húz magához a derekamnál fogva. Ez az egész tényleg menthetetlenül béna volt azonban én majdnem elaléltam ilyen aranyos szituáció láttán!- szűrtem le magamban a lényeget.
   Egy ideig mindketten mosolyogva néztük egymást majd én hümmögve kuncogtam fel megint.

- Már féltem, hogy meg sem fogod megkérdezni Tommo- incselkedtem kajánul mire Louis vágott egy furcsa grimaszt, amin képtelen voltam nem vigyorogni.

- Légyszi ne mond ezt édes! Így olyan tehetetlennek és nyámnyilának érzem magamat- fintorgott szemforgatva mire megint elnevettem magamat. Igen, ez ő- nevetgéltem- A szemtelen és szókimondó bohóc, Louis Tomlinson!
   Mivel Louis arca már vészesen közel volt az enyémhez hagytam, hogy lassan lecsukódjanak a szemeim. Akaratlanul is, de elöntött egy furcsa türelmetlen várakozásteljesség. Azonban ez keveredett a kicsattanó örömömmel… és egy kis burkolt félelemmel, amiről nem tehettem. Éreztem, ahogyan a szívverésem fokozatosan felgyorsul, ezzel ellentétben azonban a lélegzetvételeim furcsán akadoztak.
   Azonban az ijedségem fokozatosan elpárolgott, amikor a barátom biztatóan megsimogatta az oldalamat, mondva, hogy ne tartsak semmitől. Nem tudtam, hogy honnan tudta, hogy kicsit berezeltem, azonban határozottan jobban éreztem magam a törődésének köszönhetően.
   Azonban amikor Louis összeérintette az ajkainkat egyszeriben minden félelem eltűnt a lelkemből és az izgalom vette át a helyét. Egy ideig ugyan tétlenkedtem, de végül, amikor mindkettőnk szája szétnyílt, hogy elmélyítsük a csókot már nem akartam visszakozni. Elveszettnek éreztem magamat a kétségeim miatt azonban mégis úgy, mintha hazakerültem volna. Louis karjaiban általában mindig ugyanez a furcsa nyugalom önt el; úgy érzem, hogy amíg ő itt van, nem kell tartanom semmitől. Pont ilyen volt a kapcsolatunk is; kissé hepehupás mégis bensőséges és mély.
   Hogy ellensúlyozzam a bizonytalanságomat csak még szorosabban öleltem magamhoz a barátomat, aki látszólag örült a heves visszahatásnak… de végtére már a saját nevem is kezdett kitörlődni a fejemből, amikor a nyelve körberajzolta az enyémet. Egy pillanatra egy nagyot fordult velem a világ, de végül annyiban maradtam, hogy csak most igazán állt helyre.
   Van egy olyan pont, amikor az embert már nem érdeklik a következmények. Egy pont ahol már le van ejtve a világ és csak a megszabott pillanatnak akarsz élni. Egy pont, amikor az érzelmeid sokkal élénkebben az elmédnél és nem tudsz okosan mérlegelni és gondolkozni. Egy pont, amikor a szerelem felborítja a józan eszedet és saját utakra indul... és én jelenleg határozottan ilyen helyzetben voltam!
   Csak a pillanatnak akartam élni miközben lábujjhegyre állva pipiskedtem, hogy az arcom még közelebb legyen Louiséhoz, hiszen ez életem első utolsó csókja attól a sráctól, aki teljesen a szívembe lopta magát ...