Chapter Twenty-Nine

Failed Plans

Dear Sweetlovers!
   Kis késedelemmel ugyan, de itt olvasható a huszonkilencedik fejezet! Ugyan szerintem kicsit lapos rész lett, de remélem, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket! :)
   És itt jön a sablonszöveg: nagyon köszönöm a 28. fejezethez írt kommentjét Quinn-nek és Mrs. Horannek, örültem neki, hogy valakinek elnyerte a tetszését az előző rész! Valamin köszönöm a 22(!) rendszeres olvasót és a 20500(!!) oldalmegjelenítést! Mindenért az olvasóimnak lehetek csak hálás!
   És a második sablonszöveg: kérlek, ha van egy kis időtök és életkedvetek hozzá akkor nagyon örülnék pár kommentnek... Hideg, meleg, bármi jöhet! Aki veszi a fáradságot az kap tőlem egy virtuális ölelést :D

Lots of Love and Kisses:

Nadia xoxo

   Mikor végre Louis sikeresen kinevetgélte magát rajtam rászánta magát, hogy komolyabban is bocsánatot kérjen tőlem. Miután nagy kegyesen hagytam, hogy egy puszit nyomjon a számra lerendezettnek tekintettük a kis összeszólalkozásunkat. Előtte még kicsit bizonygatta nekem, hogy csak poénkodott és mindennél – Chert, a kocsit is beleértve - és mindenkinél jobban szeret, de ez nem vált be annyira. Magamban még nem békéltem meg teljesen. Ezt egy sokatmondó szemforgatással jeleztem is neki, de ő valamiért nem tudta… vagy nem is akarta észrevenni.
   A barátom nagy-sokára nagy nehezen megemberelte magát és komolyabb témát vetettünk fel; vagyis, hogy mit csináljunk az első randinkon. Végtére abban maradtunk, hogy mivel nekem nem volt ötletem Louisra várt a feladat, hogy kiokoskodjon valamit… ő azonban nem mondta meg, hogy történetesen mire gondolt. Lerendezte annyival, hogy „meglepetés” és nem is törődve a méltatlankodásommal indította el a kocsit. Én próbáltam kifaggatni az út alatt, de ő kötötte az ebet a karóhoz és egy sunyi félmosoly kíséretében intett le.
   Kezdetben izgatott voltam azonban odaérve szinte rimánkodtam magamban, hogy bárcsak én találtam volna ki valamit. El sem tudtam képzelni, hogy melyik normális pár jön első randira bowlingozni! Ugyan nem vagyok éppen egy reménytelenül romantikus alkat, de ez azért mégsem járja!
   Életemben nem voltam még bowlingozni és ezt grimaszolva meg is jegyeztem a partneremnek. Csak utólag jöttem rá, hogy jobban jártam volna, ha csöndben maradok, mert ez csak arra adott okot, hogy Louis még az eddiginél is jobban be szeretett volna menni. Egy ideig ugyan próbáltam keseregve felnyitni a szemét, hogy ez nem épp a legideálisabb helyszín egy randihoz, de sajnálatos módon nem lett belőle semmi. Nagy-sokára ugyan beadtam a derekamat, de előre leszögeztem, hogy legközelebb én fogok kiagyalni valamit!
   Ééés, ahogyan előre megjósoltam remekül le is szerepeltem abban a gagyi „játékban”. Louis ugyan rettenetesen jól szórakozott a bénázásom láttán, de ezt nem volt büszkeségem elkönyvelni magamban. A barátom szemtelenül meg is jegyezte, hogy pókerezni bizony jobban tudok, mint bowlingozni. Ez mondjuk igaz volt, így annyiban hagytam a dolgokat.
   Azonban mint ár említettem a méltóságomat – ami lehet, hogy soha nem is volt – a földről kellett összekaparnom! Az tuti, hogy még a teremben lévők is kiröhögtek, amikor már szinte hisztizve jelentettem ki, hogy ad abszurdum, hogy eltaláljam azokat a bábukat! A barátom ilyenkor egy szájrapuszival megnyugtatott, de az idegességem nem párolgott el felhőtlenül. De már nem is igazán a játék miatt.
   Bevallom nem szívesen játszottam úgy, hogy voltak olyanok, akik nyíltan odapofátlankodtak hozzánk és Louistól igyekeztek fényképet és aláírást lejmolni és lelkifurdalás nélkül a képébe mászni. Igen, itt az enyhén lelkes directioner rajongókra gondolok… Főleg akkor nem bírtam elviselni a rajongók nyomulását, amikor a barátom épp velem volt elfoglalva! Annyi pozitívum volt benne, hogy én ilyenkor meghúzódtam és így nem sokaknak sikerült kérdezősködnie rólam- remélem érezhető a gúnyos irónia a hangomban! Ugyan örültem, hogy így „inkognitóban” maradok meg minden, de… valahogy mégsem így képzeltem el életem első randiját…

×××

- Sétáljunk egyet, most!- jelentette ki komoran Louis, amikor éppen ki akartam nyitni a kocsinak az ajtaját, hogy hazamehessünk. Meglepett szomorúság és tehetetlen düh elegyével az arcomon pillantottam rá, hiszen nekem semmi kedvem sem volt sétálni… Egy ilyen félresikerült találka után meg pláne nem! Mégsem képzelheti, hogy ezután a balul elsült randi után úgy teszek, mintha semmi sem történt volna? Nem gondolhatja, hogy megint megússza, mint azt a sok mindent, amit eddig a hírneve okozott nekünk! Mi van, ha én már nem szeretném elviselni, hogy ő híres?- tettem fel magamban a nyomós kérdést- Mi van, ha belefáradtam a fájdalomba, amit ő és a kapcsolatunk okozott nekem? Mi van, ha abba szeretném hagyni ezt az egész felületes szerelmesdit… engem miért nem kérdez meg előtte, hogy mit akarok és mit nem?
   Mérgesen nyitottam volna ki a kocsiajtót, jelezve, hogy egy tapodtat sem mozdulok innen, azonban meghökkenve hallottam, ahogyan a jármű pittyegéssel jelzi, hogy a tulajdonosa azonban nem így gondolja… Louis bezárta mielőtt beszállhattam volna. Éreztem, ahogyan a barátom megragadja a csuklómat és erősen kezd el maga után vonszolni egy gyéren kivilágított londoni utcán. Fújtatva próbáltam lefejteni az ujjait a kezemről, mert ezt nem tartottam korrektnek. Nem gondolhatja Louis, hogy csak egy utánfutó vagyok, akit kedvére rángathat ide-oda!- morgolódtam magamban- Nem vagyok a lábtörlője annak ellenére, hogy elméletileg szeret engem… a gyakorlatban azonban nem számítok?
   Végül arra vetemedtem, hogy körmömet vájtam bele az állítólagos barátom kezébe mire ő dühösen felszisszent, de azonnal elengedte a csuklómat. Láttam, hogy mérgesen kapja rám a tekintetét azonban én határozottan és sokatmondóan megálltam a járdán és csípőre tettem a kezeimet.

- Mond csak öregem, hogy jössz te ahhoz, hogy így elrángass? Nem vagyok a tulajdonod!- szegeztem neki a megérlelődött gondolataimat mire ő csak gúnyosan horkantott egyet. Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, hogy visszavágjon, azonban amikor leesett neki, hogy igazam van mogorván zárta össze az ajkait. Nemes egyszerűséggel csak komoran zsebre rakta a kezeit és elismerte, hogy igazam van.
   Én győzelemittasan engedtem le a kezeimet a testem mellé és sokatmondóan néztem az arcát, hogy szólásra ösztönözzem, hiszen valamit még hiányoltam…

- Jól van, na!- csattant fel a várakozásteljes tekintetem láttán- Sajnálom-sajnálom… most már rendben vagyunk?

- Nem egészen.

- Mi van?- vonta fel ingerülten a szemöldökeit.

- Én csak…

- Miért, mit akarsz még tőlem? Mit tegyek még, hogy megfeleljek neked?- emelte meg a hangját fokozódó idegességgel- Miért kell folyton akadékoskodnod ahelyett, hogy meghallgatnál, és nem problémáznál annyit?- ijedten rezzentem össze a replikája hallatán. Éreztem, ahogyan az eddig felgyülemlett bátorságom egy szempillantás alatt elszállt, ahogyan rám kiáltott. Egy nagyot nyeltem, amikor láttam, hogy ökölbe szorulnak a kezei a visszatartott dühtől így kényszeredetten fordítottam el róla a tekintetemet. Lesütöttem a szememet és szégyenkezve és kissé félve araszoltam hátrébb és az aszfaltot fixírozva öleltem át magamat.
   Nem tudtam miért, de valahogy nekem támadt bűntudat a bensőmben, amiért ilyen harcias voltam vele… ő nem tehetett róla, hogy már huszonegy évesen valaki.  Én azonban igenis tehettem róla, hogy egy senki, vesztes voltam... vagyis jobban mondva vagyok. Ő próbált javítani a helyzetünkön… azonban én csak ültem a babérjaimon és elvártam, hogy Louis igyekezzen a kedvemre tenni. Nekem is tennem kellett volna valamit! Rendben- mondtam magamban cinikusan- ez így összerakva mind szép és jó, de… mégis mi a frászt mondhattam vagy csinálhattam volna?
   Hirtelen hallottam, hogy Louis megadóan felsóhajt velem szemben. A szemem sarkából láttam, hogy tehetetlenül összekulcsolja a tarkóján a kezeit, majd rám emeli a bűnbánó tekintetét. Ez most békejobb lenne, vagy megint belém akar kötni?

- Sajnálom Sophie, nem szeretnék veled veszekedni… értelmetlenség lenne- csóválta meg a fejét bágyadtan mire óvatosan rá emeltem a szemeimet miközben az alsó ajkamat rágcsáltam.
   Figyeltem, ahogyan leengedi maga mellé a kezeit és kutakodóan vizsgálja az arcomat, hogy megbékéltem-e vagy még mindig harapós kedvemben vagyok-e. Én sokatmondóan a szemébe néztem és nagyon reméltem, hogy érti, hogy én már nem vagyok dühös… sőt, kifejezetten bűntudatom van! Miután a barátom sikeresen olvasott az arcvonásaimból egy halvány mosollyal az arcán biztatóan nyújtotta felém a kezét… gondolom ez azt akarta jelenteni, hogy az a bizonyos séta még mindig tervbe van véve.
   Hezitálva pillantottam körbe, de a körülöttünk lévő utcából semmi választ sem tudtam kiolvasni, abban a kérdésben, hogy mit tegyek. Elgondolkozva hunytam le egy pillanatra a szememet. Nem lehetek már mérges rá… nem lehetek ennyire csökönyös, hogy még alkalmat sem adok neki arra, hogy beszélhessünk!
   Félénken emeltem felé a kezemet mire láttam, hogy megint lassan mosolyra görbül a szája miközben gyengéden átkulcsolta az ujjainkat. Lassú léptekkel mellé baktattam majd miután Louis óvatosan megsimította az arcomat ráérősen indultunk el az utcán.
   Körbenézve egy lakóparkszerű környéken voltunk miközben a mellettünk elhaladt néhány autó szélsebesen húzott el. Ezeknek a hangján kívül azonban csend honolt az utcában… ami mellesleg kezdett kicsit kínos lenni. Furcsa ismeretlen környéken sétálni- szűrtem le magamban- eddig mindig csak a saját utcáinkban voltunk azonban az az idegen hely frusztrálttá teszi az együttlétünket…



- Soph- sóhajtott fel a nagy csönd után Louis- én csak azt akartam mondani neked, hogy… vagyis csak azt akartam megmagyarázni, hogy… tudod én csak…

- Nem érdekes Louis, nem számít- csóváltam meg a fejemet a szavába vágva mire megint csendbe burkolóztunk. Csak a lépteink hangja törte meg a természetellenesen nagy némaságot így volt alkalmam elgondolkodni. Láttam, hogy a barátom elkeseredetten húzta el a száját és szerintem mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ez az este tényleg nem úgy sikerült, mint ahogyan azt mindketten szerettük volna. Általában nem szoktam sokat érzelgősködni, de… azt még ilyen állapotban is elismertem, hogy ez most nem jött össze.
   De egyébként tényleg nem szerettem volna Louis magyarázkodását hallgatni. Már nem… vagyis, persze alkalmat adtam volna neki, de már nem voltam dühös. Neki kellene mérgesnek lennie rám, azonban a jelek szerint most megúszom azzal, hogy csöndben ballag mellettem. Már kifejtettem magamban a nézeteimet Louis hírnevével kapcsolatban- emlékeztettem magamat, hogy a tárgyra térhessek. Nem szerettem volna úgy végighallgatni őt, hogy egy épkézláb mondatot nem tud összerakni… mert amúgy se változtatna meg semmit. Ő ugyanolyan híres lenne én meg ugyanolyan szürke egér. És ez örökre így is marad…