Chapter Three

Hopes

Köszönöm azt a két  feliratkozót, aki olvassa a történetemet. Őket viszont arra szeretném kérni, hogy írjanak kommentet, mert így nem tudom, hogy ki mit gondol róla. Előre is köszönöm!

Nadia

  Reggel fáradtan keltem, annak ellenére, hogy viszonylag sokat szunyókáltam, végül azonban nem akartam visszafeküdni, mert ott csak elmélkedni tudok, amit most inkább mellőznék a tegnap esti gondolataim után. Nem volt szükségem még egy kis önkorbácsolásra, főleg nem akkor, amikor éppen a szerelmi életemmel emésztem magamat, ez pedig már lerágott csont.
   Miután alaposan lezuhanyoztam felvettem a festő ruhámat, hogy elkezdjem a Gizai piramisokról készült festménybe, de mivel nem volt alkalmam élőben megcsodálni őket, kénytelen voltam előkotorni az íróasztalom fiókjából a laptopomat, amit igazából nem szoktam sűrűn elővenni, csak az ilyen esetekben. Miután sikeresen felélesztettem a gépezetet, bele is fogtam a képembe egy internetes fotó segítségével, amit gyorsan beírtam a keresőbe. Ugyan szűrés nélkül kapásból kidobott egy csomót, de igyekeztem megkeresni a legjobb pozitúrát, színeket és árnyalatokat, amelyek segítségével leegyszerűsíthetem annyira, hogy nekem is sikerüljön. Mielőtt még kikevertem volna a szükséges árnyalatokat, halványan felvázoltam az alapokat.
   Sajnálatos módon, azonban minden gondolatomat nem tudta lekötni a piramisok festése, de azért kilencven százalékban tudtam koncentrálni. Akaratlanul is, de elkalandoztak a gondolataim a tegnapi könyvvel kapcsolatban, amit olvastam. Nem mintha kifejezetten nagy Alkonyatrajongó lennék, de az abban leírt szerelmi háromszög nekem némileg elnyerte a tetszésemet, eltekintve a sok közhelyes szereplőtől. Bella egy nagyon mázlista lány, akinek ráadásul két hódolója is van, Jacob a vérfarkas és Edward a vámpír. Annak ellenére, hogy kimondottan nem vágytam ilyen természetfeletti udvarlókra eljátszottam a gondolattal, hogy én mit szólnék, ha ilyen teremtmények lennének velem minden áldott nap. Én biztos, hegy nem lennék annyira higgadt, mint a főszereplő, aki mondhatni, elég bátran viselkedett az egészen a sorozat végéig, mikor is Edwarddal maradt. Neki még választási lehetősége is volt, én meg itt állok tizenhét évesen úgy, hogy még egyszer sem volt barátom! Valahol ugyan még Bella is kételkedett benne, hogy megérdemli  Edwardot, de a leírás alapján a karakter is egy nagyon csinos lány lehetett, szóval áldásom rájuk. Igaz, hogy Bella nem volt olyan pesszimista és mogorva lány, mint Sophia Kennedy- gondoltam magamban cinikusan húzva az orromat, miközben alaposan kimostam a vizes edényben az ecsetemet, hogy új színt vigyek föl a vászonra.
   Mellékesen odapillantottam a piramisokra a gépem monitorján, miközben sietősen megráztam a fejemet, mintha csak egy kellemetlenkedő legyet akarnék elkergetni a fejem közeléből, pedig igazából a festéshez akartam visszarángatni a tudatomat, bevallom, igen kevés sikerrel. Sóhajtottam egyet a nem túl biztató gondolataim hatására, majd miután újra a virtuális fényképre pillantottam nyomban megindult az ecset a kezemben.
   De azért csak van olyan facér férfi, akit nem zavarja, ha kicsit nyomott a barátnője?- kérdeztem magamtól reménykedve, annak ellenére, hogy kapásból tudtam a választ. Természetesen nincs egy olyan szerencsétlen, aki egy ilyen szerencsétlen csajt választana, hiszen egyikük sem lehet annyira elkeseredve, hogy a végén mellettem kössön ki. Minden másik nemből való egyed a csak az olyan lányokra bukik, aki első pillantásra megragadják a tekintetét és többet nem is tud elfordulni tőle. Hát, ha esetleg egy pillantásra is méltat, az maximum csak sajnálni tud, amit inkább mellőznék, mert az évek során azt már megkaptam, nem is párszor… 

   Újra és újra a piramisokra néztem és akaratlanul is, de nagyban húztam az ecsetvonásokat a vászonra, pedig az igazság szerint nem is nagyon figyeltem rá. Emlékszem, amikor egyszer meg is jegyeztem anyukámnak, hogy mindig úgy el van gondolkozva, mire mosolyogva rávágta, hogy szerinte elég, ha a festés közben testben jelen vagy az alkotáskor, a lelked azonban nyugodtan szárnyalhat közben, hiszen a művészet valami ilyesmit foglal magába. Kicsit elmosolyodtam, mert ez az állítása tökéletesen illett rám, amiért büszke voltam magamra, mert ezek szerint van valami, amiben a melegszívű édesanyámra ütöttem. Ennek ellenére mégis visszaráncigáltam magamat a jelenbe és rákényszerítettem magamat, hogy figyeljek a képre, hiszen nem akartam elpazarolni a vásznat.
   Mivel nem volt kikötve, hogy mennyit munkálkodhatok rajta, nem is mértan az időt, hanem a megérzéseimre hagyatkozva követtem a hatodik érzékemet. Amikor már úgy éreztem, hogy nem tudok többet dolgozni a képen, egy gyors elhatározásból letettem az ecsetemet és hátráltam egy lépést, hogy szemügyre vehessem a művemet. Kicsit elégedett voltam, mivel a képem majdnem olyanra sikeredett, mint a fotón lévő piramisok és homok. Elmosolyodtam és elhatároztam, hogy ezt a képet Susannek fogom adni, ha már az ő ötlete volt a "modell" ötlete.
   Mikor rápillantottam az órámra akkor láttam, hogy már egy óra van. Nekem fél kettőre legkésőbb már a kávézóban kell lennem, úgyhogy villámgyorsan átöltöztem, hogy indulni tudjak. A szekrényemből kiválasztottam egy bőszárú farmert és egy fehér pólót, majd el is siettem a fürdőszobába, hogy kimosakodjak az eddigi tevékenységemből. Felkaptam a kikészített ruhákat és természetesen a csecsebecsékkel telepakolt táskámat, azzal rekordsebességgel leszaladtam a lépcsőn, ahol azon nyomban megpillantottam Susannat és Leaht, akik éppen a konyhában foglalatoskodtak.

- Hannah nénihez mentem, hamarosan majd jövök!

- Rendben szívem- hallottam még bentről Susan hangját, de nem volt időm rendesen elköszönni tőlük.
   Gyors léptekkel érkeztem a buszmegállóba, ahol nagy szerencsémre éppen ott állt az áhított jármű. Mivel ma formában voltam, nem volt kedvem megvárni a következő járatot, hanem loholva integettem a vezetőnek, akivel egy kellemetlen incidens óta hadilábon álltunk. A pasas hiába akart kiszúrni velem, a gyors lábaimnak köszönhetően pillanatokon belül elfoglaltam egy üres helyet, mire ő csak szitkozódva morgolódni kezdett, de nem különösebben foglalkoztam vele.
   Miután mentem pár megállót, elégedetten pillantottam az órámra.
   Ezt követően már lomha léptekkel indultam el a forgalmas sétányon, ahol különböző nemzetiségű turisták ezrei kattogtatták a modern készülékeiket, megörökítve ezzel London szépségeit, az első útkereszteződés-táblától kezdve egészen az utolsó fűszálig. Néha nem kifejezetten értettem, hogy miért kell ennyire bezsongni egy egyszerű város láttán, de mivel nem különösebben foglalkoztatott ez a gondolat, feszengve fordultam el a kíváncsian kutakodó tekintetek elől. Mivel az útról tökéletes rálátás nyílt a Temzére és a fölötte átívelő hidakra, így természetes, hogy igen közkedvelt célja volt ez a látogatóknak, akik igen gyakran tekintettek be a közeli Starbucksba.
   Szemforgatva kerültem ki egy izgatott házaspárt, hogy bemehessek a kávézóba, ahol mint mindig, most is hatalmas nyüzsgés fogadott.

- Szia Hannah néni- intettem oda a keresztanyukámnak, mire neki azon nyomban füléig szaladt a szája. Mivel a nagynéném amúgy is egy igen könnyen lenyűgözhető nő volt, nem különösebben lepődtem meg azon, hogy milyen lelkesedéssel fogadta az érkezésemet. Ahogyan végigpillantottam rajta emlékek ezrei rohantak meg, kezdve a felkontyolt szalmaszőke hajától, amit eddig mindig is így hordott.
   Mosolyogva merültem el a jólelkű égkék tekintetében, amely a megismerkedésünktől kezdve aggodalmasan vizslatott engem. Most is ezt véltem kivenni a szemeiből, miközben sietősen felemelkedett a helyéről, majd egy szoros ölelésben részesített, amit természetesen kedvesen viszonoztam is, a kontaktusunk következtében pedig nyomban az orromba szökött a kellemes, mégis kissé édeskés kávé, rágógumi és méz illata.

- Ó kicsi Sophie, milyen szép nagyra nőttél- vigyorgott rám szeretetteljesen, mire furcsállva elhúzódtam tőle, hiszen ez az állítás elég érdekesen csengett, ugyanis legutóbb egy hete találkoztunk, az alatt az idő alatt pedig nem hiszem, hogy olyan sokat nőttem volna.
   Végső soron, ezért is szerettem őt olyan nagyon.
   A furcsaságunk miatt hasonlítottunk egymásra.

- Szerintem csak a magas sarkúd hiányában érzed ezt- jegyeztem meg pimaszul, mire ő unottan megforgatta a tekintetét, végül azonban csak illemtudóan biccentettem egyet, hiszen nem akartam kihúzni a gyufát a főnökömnél- Egyébként köszönöm a bókot, te is nagyon jól nézel ki…

- Ugyan- legyintett egyet kislányosan kuncogva, pedig az előbbi megjegyzésemet teljesen komolyan gondoltam, hiszen rendkívül csinosan festett a középkorúsága ellenére, bár lehet, hogy közrejátszanak azok a méregdrága ránctalanítók is, amelynek az enyhe mézillatát is köszönhette.
   Ilyen gondolatok kíséretében léptem a pénztár mögé, ahonnan egy gyors mozdulattal kikaptam az elengedhetetlen jegyzettömbömet és a kávézó logójával díszített kötényemet, amit Hannah néni érdeklődve követett figyelemmel.

- Máris kezdeni akarsz?

- Persze, miért?- dünnyögtem értetlenkedve, miközben ráncba szedtem magamat, a reakciója azonban tényleg meglepetésként ért. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogyan a keresztanyukám megkönnyebbülten felsóhajt, majd ráérősen a kezébe vett egy vaskos divatmagazint és egy szalvétába csomagolt süteményt.

- Mert akkor végre lazíthatok egy kicsit…

- Persze, menj csak- csóváltam meg a fejemet kacarászva, bár nem különösebben volt ínyemre az ötlet, hogy a kezembe adja az egész hely irányítását. Egy kedvtelen sóhaj kíséretében figyeltem a nő hátát, akire a jelek szerint tényleg ráfért egy kis pihenés, hiszen természetesen el tudtam képzelni, hogy milyen lehet egész reggel megállás nélkül gürcölni.
   A délután szinte csigalassúsággal telt el.
   Az igazat megvallva, sokszor sütöttem le a szememet, amikor észrevettem, hogy korombeliek, idősebbek és gyerekek is előszeretettel megbámulják az arcomat, miközben rendeltek, ami eléggé frusztrált engem a munka végzése közben. Nem elég, hogy a sok mosolygástól fájt az arcom, mert az arcizmaim nem szokták meg ezt a túlzott jókedvet, még az emberek is azon voltak, hogy mindenáron kihozzanak engem a sodromból! Amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, végül egyszerűen elkomorodtam, ami meglehetősen kellemes érzés volt, hiszen így nem kellett megjátszanom magamat és a gondolataimban is könnyebben el tudtam merülni. Sosem értettem, hogy az ilyen pultos lányoknak miért kell mindenképpen pozitív energiát sugározniuk, ennek értelmében meglehetősen nyers voltam minden egyes vendéghez, de szerencsére egyikük sem fejezte ki a nemtetszését a viselkedésemmel kapcsolatban, amiért így utólag nagyon hálás voltam az embereknek.
   Természetesen nem szenvedek üldözési mániában, de tényleg nagyon nem bírom a tömeget és a közvetlen kommunikációt, hiszen minden élőlény felé bizalmatlanságot mutattam. Anyukám halála óta mindig ez van, azonban eleinte az apám nem volt hajlandó figyelembe venni az ilyesfajta érzéseimet, amely ennek köszönhetően mára teljesen elhatalmasodott rajtam. Amikor Susan és Leah is feltűntek a családunkban, akkor végre valahára a mostohaanyám cselekvésre szánta el magát az ügy kapcsán, mostanra azonban mindez teljes feledésbe merült.
   Ők nem kérdeztek róla, én meg nem mondtam…

   Ilyen gondolatok kíséretében firkantottam rá egy logóval ellátott pohárra a Leyla nevet - tudtommal ez a szokás volt az üzletlánc védjegye - amit egy kelletlen műmosoly kíséretében nyújtottam át a vörös hajkoronával ékeskedő fiatal nőnek.
   Már éppen felvidultam volna, hiszen Leyla után már senki sem állt sorba a kasszánál, azonban épphogy ezt kimondtam magamban, már nyílt is az utca felőli ajtó. Először ugyan fanyalogva pillantottam az órámra, azonban amikor felemeltem a fejemet, nyomban döbbenten felvontam a fél szemöldökömet, hiszen eddig még senkitől sem tapasztaltam ilyesfajta viselkedést, na meg persze, a most érkezett kis csapat külseje sem volt éppen hétköznapi látvány.
   Értetlenkedve figyeltem, ahogyan öt kapucniba és napszemüvegbe burkolózott srác trappol az egyik asztalhoz, miközben hangosan kurjongatva cukkolták egymást, ráadásképpen még arra sem méltóztattak engem, hogy odavonszolják a hátsójukat a pulthoz, hanem az egyikük ráérősen intett nekem, jelezve, hogy menjek oda hozzájuk, ez pedig kifejezetten rossz előérzetet keltett bennem. Nem szerettem, amikor az emberek megmondták nekem, hogy mit csináljak, hiszen nem voltam se pincér, se szobalány, akit az emberek kedvükre ugráltathattak volna! Homlokráncolva figyeltem, ahogyan elhelyezkednek, azonban mivel még mindig várakozásteljesen trécseltek, fejcsóválva kikászálódtam a pult mögül, hogy odamenjek hozzájuk…