Chapter Five

Unexplainable

  Nagyon megörültem, amikor  láttam, hogy kommenteltek! Hihetetlen jó volt és köszönöm a három feliratkozót is és a hozzászólásaitokat! :D Nagyon sokat jelentenek nekem és örömömben meg is írtam az új részt :)

Jó olvasást!

Nadia xoxo

   Döbbenten meredtem a bámulós srácra, aki lazán a falnak dőlve állt, zsebre tett kézzel. Úgy támasztotta a falat, mintha azt várta volna, hogy szobrot verjenek róla, vagy nem is tudom... általában nem tapasztaltam a másik nemtől ilyen merő határozottságot. Szinte  áradt belőle a magabiztosság, ami akarata ellenére is vonzóbbá tette őt a szememben.
   Mikor meglátott, blazíran ellökte magát a faltól és felém indult.
   Homlokráncolva néztem rá és döbbenetemben még az arcom takarásáról is megfeledkeztem. A felgyülemlett feszültségtől gyorsan átgondoltam pár önvédelmi gyakorlatot, hátha még a hasznukat vehetem. Egy pillanattal később, azonban gyorsan el is vetettem az ötletet, hiszen tudtam, hogy amúgy sem tudnék mit kezdeni velük. Reméltem, hogy nem akar semmi rosszat, mert így nem volt ellene semmi fegyverem. Mondjuk, amúgy sem hittem, hogy tudnék ellenkezni, akármit is akar tőlem…
   Azonban a történtek után mérges is voltam rá, mert pofátlanul megbámult odabent. Ennek ellenére, azonban azonnal jóvá is tette a szívszaggatóan helyes mosolyával, amelynek hatására fokozatosan elpárolgott a dühöm. Bizalmatlanul méregettem a maga alakot, miközben ő rám villantott egy ezer wattos vigyort, ahogyan lecövekelt tőlem egy karnyújtásnyira.

- Végeztél szívem?

- Igen… de ez miért is olyan fontos?- kérdeztem vissza metsző riadtsággal, mire ő még szélesebbre húzta a már így is szemkápráztató mosolyát.
   Fogalmam sincs, hogy miért, de valami csoda folytán éreztem, ahogyan a szívem egyenetlenül kezd zakatolni. A jelek szerint a belső szervem megörült, hogy tanúja lehetet a világ legaranyosabb mosollyal rendelkező srác őszinte örömének - szerintem ezzel akár még pénzt is kereshetne - az agyam azonban reflexszerűen veszélyesnek titulálta.

- Csak szerettem volna veled beszélgetni- vonta meg a vállát derűsen, mintha ez csak egy, amolyan jelentéktelen kis információ lenne. A hallottakra akaratlanul is, de nyomban elkerekedtek a szemeim, ahogyan a vadidegen fiút pásztáztam a félénk tekintetemmel.
   Eddig még nem találkoztam olyan pasival, aki szóba állt volna velem a pesszimizmusom és a bunkóságom ellenére, ami meglehetősen meghökkentett...

- Miért is?

- Kicsit bizalmatlan vagy virágszál- jegyezte meg egy játékos mosollyal az arcán - Nem kifejezetten értem, hogy miért is ne beszélgethetnék veled…

   Éreztem, hogy nyomban égni kezd az arcom a szégyentől, hiszen kissé fellengzős hanghordozást használt velem szemben, amit nem értetem, hogy mire fel alkalmazott éppen a velem való "társalgás" közepette. Végül azonban gyorsan visszarángattam magamat a kegyetlen valóba, hiszen a szemem sarkából tökéletesen láttam, hogy a beszélgetőpartnerem félrebillentett fejjel mustrál engem, pedig a testtartásom és a mimikám szerintem elég érthetően a tudtára adhatta, hogy nem kívánok további értékes perceket elvesztegetni a táraságában. Úgy nézett ki, mint aki elmerült a tervezgetésbe, ez pedig természetesen önkéntelen védekezésre késztetett engem…

- Ne haragudj haver, tényleg minden vágyam, hogy megismerhesselek - jegyeztem meg kissé zavart gunyorossággal, mire ő kajánul felvonta a szemöldökét - de sajnálatos módon nem tudok időt szorítani neked a naptáramban, mert az egész napom percre pontosan be van táblázva! Szóval, ha legközelebb trécselni támad kedved, előre be kell jelentkezned…

- Jaj, micsoda pech- nyafogott kisfiúsan tetetett csalódottsággal, amelyet onnan tudtam megállapítani, hogy csak nagy nehezen tudta elfojtani az orra alatt bujkáló félmosolyát.
  Valahonnan annyira ismerős volt a hangjának a dallamos, mégis kissé mutáló kisgyerekéhez hasonló turnusa. Olyan érzésem volt, mintha valahol már hallottam volna - Hihetetlen, hogy manapság már minden gyönyörű hölgy ilyen elfoglalt!

- Nekem tényleg haza kell mennem- jelentettem ki pironkodva, azzal egy hirtelen ötlettől vezérelve nyomban oldalra léptem, abban a reményben, hogy így sikerült kikerülnöm. Sajnos azonban nem ez történt. Sosem gondoltam, hogy egy érett srác ilyenre vetemedne, hogy becserkésszen egy ijedt lányt, így ebben az esetben azonban a számításaim helytelennek bizonyultak.
   Homlokráncolva horkantottam fel, amikor a fiú mosolyogva elém lépett, hogy elállja előlem a hazafelé vezető utat. Ezzel azonban nyomban leírta magát a szememben, hiszen a felháborodásom is ugyanolyan gyorsasággal tért vissza, mint ahogyan az előbb eltűnt. Fortyogva próbáltam kikerülni őt a másik irányból is, azonban ahogyan a cselekedetét pimaszul megismételte, fújtatva hagytam abba a próbálkozást. Én nem fogok ilyen gyerekes játékot játszani, főleg nem egy olyan fiúval, mint ő!
   Utálom ezt a marhaságot- gondoltam magamban megadóan, mégis dühösen- minden filmben ezt csinálják a menő, nehezen megnyerhető pasik, amitől egyszerűen mindig ideglelést kapok!
   Mérgesen pillantottam, mert nem tudtam mire vélni ezt a szituációt. Világéletemben gyűlöltem, ha szórakoznak velem főleg egy ilyen srác, mint ő…

- Hagyj már békén!- vakkantottam haragosan.

- Csak azért, hogy aztán faképnél hagyj?- fakadt ki huncut kissrácként mosolyogva- Ne haragudj édes, de túlságosan tetszel nekem ahhoz, hogy ilyen könnyen feladjam az udvarlás ezen módszerét…

- Te tiszta hülye vagy!- csattantam fel méltatlankodva, ennek ellenére mégis halványan elmosolyodtam a hamiskás bókján, hiszen nem sok fiú mondta ilyen nyíltan a szemembe, hogy bejövök neki. Ugyan azt már az első pillanatban könnyedén leszűrtem, hogy a bámulós srác egy tipikus határozott jellem, akit mondhatni semmilyen akadály nem tántoríthat el a céljától.
   Jelen esetben pedig az én figyelmemet akarta kivívni a produkálásával.
   Sietősen beharaptam az alsó ajkamat, hogy még véletlenül se lássa meg, hogy örömet szerzett nekem a béna bókjával, így még a fejemet is elfordítottam tőle.

- Aucs, ezt már megkaptam egy párszor…

- Mit csináljak, hogy leszállj rólam?- simítottam ki egy fáradt sóhaj kíséretében a szemembe lógó hajamat, miközben felvontam a fél szemöldökömet.

- Hazakísérhetlek gyönyörűm?- kérdezett vissza váratlanul jött kedvességgel, mire megint teljesen ledöbbentem. Éreztem, ahogyan a szemeim a szokottnál háromszor nagyobb méretben kerekedtek el, és nagy meghökkenésemben még a csúnya nézésemet is teljesen elfelejtettem. Csak hebegni tudtam, mire ő röhögve megcsóválta a fejét, amitől nyomban észbe kaptam.
   Egy minutummal később azon kaptam magamat, hogy elképzeltem a felállást az ő szemszögéből. Azonban, amikor végtére arra jutottam, hogy biztosan szörnyen röhejesen festhetek, gyorsan becsuktam a számat, hogy legalább ne égjek le jobban. Éppen azon voltam, hogy kiagyalok valami frappáns visszautasítást, amivel végleg lekoptathatom ezt a kis nyomulóst, amikor végül kicsúszott a számon a következő mondat…

- Végül is- nyögtem ki dadogva, mert az igazat megvallva valahol a lelkem egy elrejtett kis zugában örültem, hogy végre van valaki, aki mer közeledni hozzám. Bár magamnak azért bevallhatom, hogy más okai is voltak… hiszen annyi biztos, hogy a bámulós pasi egyáltalán nem néz ki rosszul, sőt!
   Elhúzott szájjal vontam meg a vállamat, amolyan „semmit sem veszíthetek” stílusban, azzal fogtam magamat és elindultam a buszmegálló felé.
   Fél szemmel láttam, hogy a srác nyomban követni kezdett engem, miközben ruganyosan felvette az én totyogós kiskacsa tempómat, hiszen azzal eddig is tisztában voltam, hogy a legtöbb lánnyal ellentétben én rendkívül egyenetlen testi adottságokkal rendelkeztem. Mivel a törzsem aránytalanul hosszú volt, a lábaim rendkívül rövidek voltak… ennek értelmében nem is várhatta el tőlem senki, hogy gyors ütemben haladjak. Mindent összevetve, hozzám igazította a lépteit.
   Egy ideig még mindketten elmerültünk a gondolatainkban, de végül ő törte meg a csendet, hiszen nekem egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mit is akarhat tőlem igazából!

- Megkérdezhetem a nevedet drágaságom?- kérdezte némi hallgatás után szemtelenül aranyos hanghordozással, mire lomhán rá emeltem a tekintetemet.

- Miért ne kérdezhetnéd?- kérdeztem vissza szemforgatva.

- Jogos- vigyorgott udvariasan - Eddig azt hittem, hogy ez a visszakérdezgetődni az én asztalom! Miért akarja minden csinos lányka megfosztani a pasikat a védjegyüktől?

- Amúgy Sophia Kennedy vagyok- vágtam a szavába halkan kuncogva - de az ismerőseimnek csak Sophie vagy Soph.

- Szép neved van Sophie!- jelentette ki szemtelenül, mire köszönetképpen halványan mosolyogva biccentettem egyet.

- Esetleg megtisztelnél azzal, hogy te is elárulod nekem a neved?- kérdeztem vissza kedvesnek szánt hangnemben, mire ő zavartan lehajtotta a fejét a föld felé. Döbbenten szorítottam össze az ajkaimat, hiszen a jelek szerint valami rosszat mondhattam, miközben neki erőteljesen megfeszült az állkapcsa az ártatlannak is titulálható kérdésem hallatára – Ne haragudj, ha megbántottalak, nem akartam pofátlan lenni…

- Ugyan már, semmi para kiscsillag, csak rossz emlékeim vannak- mosolygott rám erőltetetten, mire kelletlenül bólintottam egyet - Amúgy Erik Williams vagyok. Bemutatkoztam, hiszen erre voltál kíváncsi, így én elmondtam az igazi nevemet…

- Aha, tényleg így volt- vontam össze a szemöldökömet furcsállva.

- Király- konstatálta furcsálló elégedettséggel, mire csodálkozva megráztam a fejemet, mintha csak egy rossz álomból akarnám felkelteni magamat.
   Végül azonban elhatároztam, hogy nem kerülgetem többet a forró kását, így konkrétan a lényegre tértem, hogy minél előbb megszabadulhassunk egymástól.

- Mivel te akartál elkísérni, gondolom, szeretnél kérdezni valamit.

- Hát, igazából… - Erik sietősen megköszörülte a torkát, mielőtt belekezdett volna a mondata második felébe - ne haragudj Soph, csak meg akartam kérdezni, hogy minden oké-e veled.

- Miért ne lenne?- kérdeztem vissza összevont szemöldökkel.

- Tudod elég furcsa voltál a kávézóban, így gondoltam megtudakolom az okát- vonta meg a vállát, mire nekem hatalmas gombóc nőtt a torkomban, amitől alig bírtam nyelni.
   Szinte gondoltam, hogy az én bogaras dolgaimról lesz szó- gondoltam magamban kelletlenül - Pedig annyira reméltem, hogy nem hozza fel!
   Mérgesen fordítottam felé az arcomat, mire nagy meglepetésemre nem húzódott el, nem kezdett el bámulni, nem nevetett, ki hanem egész egyszerűen csak kíváncsian szemügyre vett. Éreztem, ahogyan fokozatosan felmegy bennem a pumpa, mert bántotta az egómat, hogy eddig ő az egyetlen, aki nem ijedt még meg tőlem, ha ideges vagyok.

- Nem hallucináltál, mert tényleg nincs rendben semmi- sóhajtottam egyet morcosan, amikor nagy szerencsétlenségemre észrevettem, hogy a buszjáratom teljes lelki nyugalommal hajt el mellettünk. Nyomban mérgesen ökölbe szorult a kezem, ahogyan a távolodó buszt néztem, benne a gyűlölt buszsofőrrel, akivel amúgy sem jöttünk ki valami jól.
   A hirtelen dühöm hatására már el is felejtetem, hogy egy másodperccel ezelőtt miért is feszengtem annyira! Idegesen belerúgtam az egyik földön heverő palackba a sok közül, ami végül erőteljesen egy betonfalnak ütközött és csörögve gurult végig a földön.
   Fél szemmel még láttam, hogy Erik követte a pillantásomat, miközben én dühöngve fújtattam. Gondolom nem kifejezetten érthette, hogy mi lett hirtelen a bajom, azonban amikor megértette, somolyogva lehajtotta a fejét.

- Nyugi, megígértem, hogy elkísérlek…

- Mi?- néztem rá álmélkodva.

- Nem akarom, hogy szétrúgj mindent hazafelé menet- adott egy tényszerű választ, mire hálásan pillantottam rá, annak ellenére, hogy nem különösebben értékeltem a piszkálódását.
   A pillanat törtrészéig csöndben figyeltük egymást, végül azonban megint ő törte meg a köztünk beállt kínos csendet, a hangja azonban kivételesen csöpögött a bizonytalanságtól- Éppen el akartad mesélni, hogy mi a baj, vagy valami ilyesmi…

 - Nem szeretek róla beszélni!

  Kérdőn nézett rám, én azonban csak fogtam magamat és keseregve folytattam a hazafelé vezető utat, miközben Erik egy sor pislogás után kapcsolt, azzal gyorsan utánam sietett. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ez miért is foglalkoztatja őt annyira. Nem értettem, hogy miért ennyire érdekfeszítő ez a téma…

- Bocs Sophie, nem akartalak faggatni- hallottam mellőlem a fiú bocsánatkérő hangját, mire akaratlanul is, de valamiért nyomban elszégyelltem magamat.
   Miért kell nekem erre a témára mindig ilyen kényesen viselkednem?- kérdeztem magamtól elgondolkozva. Tudom, hogy tragikus volt, de már régen volt, és ideje lenne erőt vennem magamon, tovább lépni és nem úgy leragadni, mint apa. Már ezelőtt is egyszer-kétszer átfutott az agyamon, hogy nagyon naivul és gyerekesen viselkedek! Meg kell, hogy tanuljak felejteni és továbblépni… Erik csak kedvesen érdeklődik felőlem én meg leoltom, hogy hagyjon békén, mert nem akarok erről beszélni.
   Csöndben kullogtunk tovább, mire elhatároztam magamat.
   Valamiért úgy éreztem, hogy benne megbízhatok.

- Tudod, mikor kilenc éves voltam akkor történt egy igen nagy fordulópont az életemben, ami örök nyomot hagyott bennem. Épp anyukámmal mentünk haza kocsival, amikor egy idióta frontálisan karambolozott velünk. Anyukám szörnyethalt, én meg megúsztam egy örökké szűnni nem akaró bűntudattal, hogy nem segíthettem neki- motyogtam az aszfaltnak, Erik meg csöndben hallgatta a tömör, de fájdalmas történetemet. Úgy éreztem, mintha forró olaj csorogna végig a torkomon, ahogyan a szavak elhagyták a számat, miközben a könnyeimmel küszködve haladtam tovább…

- Sajnálom Soph… tényleg- simította meg a karomat együttérzően, mire abban a minutumban minden vér az arcomba tódult. Ennek hatására mondhatni nyomban rákvörös lett a képem, pedig pillanatokkal ezelőtt még a múltam miatt szégyenkeztem és gyötrődtem. Nem kifejezetten értettem ezt a pirulós reakciót, viszont teljesen megnyugodtam a srác érintése végett, ami elég furcsán hatott.
   Éppen azon voltam, hogy megköszönöm neki a kedves megnyilvánulását, amikor észrevettem, hogy Erik még mindig kapucniban és napszemüvegben van. Kicsit frusztrált a külseje, mert még egyszer sem láttam igazán az arcát… pedig… szerettem volna.

- Nem sülsz meg Erik?- kérdeztem hunyorogva- Hogy bírod a kapucnit napsütésben?

- Nekem jó így! London az London, akárhogy is süt a nap- vonta meg a vállát komoran mire őszintén elnevettem magamat, a társaságában most először. Ha nem csaltak az érzékszerveim, a hahotázásomra még az ő komor arcára is mosolyt tudtam csalni, miközben ő fejcsóválva zsebre raka a kezeit. Oké- gondoltam magamban kuncogva - ha neki jó, akkor nekem is annak kell lennie akármennyire is látni szeretném az arcát…

- Te tudod- kuncogtam fojtott hangon, miközben sietősen a számra tapasztottam a tenyeremet, hogy ne röhögjek fel megint. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy Erik milyen sejtelmesen mosolyog, miközben az én vidám jómagamat figyelte.
   Amikor végre sikerült valamennyire lenyugodnom, eszembe jutott, hogy eddig szinte csak én meséltem magamról valamit. Nem szerettem volna illetlen lenni, de nem is akartam, hogy rólam szóljon minden addig, amíg legalább valaki szóba áll velem - Kérlek, mesélj nekem valamit magadról!

- Mit szeretnél hallani, drága?

- Mondjuk… milyen zenéket szeretsz?- kérdeztem egy váratlan ötlettől vezérelve, mire neki azon nyomban lefagyott az arcáról a mosoly.

- Inkább te milyen zenéket szeretsz?- kérdezett vissza, szinte már a szavamba vágva, komoran és nyomatékosan, mire furcsállva elfintorodtam, de végül készségesen elgondolkoztam.

- Hát az igazat megvallva nem nagyon szoktam zenét hallgatni- vallottam be grimaszolva- Tudom, hogy ez emberek többségét megnyugtatja, de én inkább olvasással szoktam levezetni a felgyülemlett feszültséget. Tehát, nem nagyon szeretem a mai zenéket. Biztos vagyok benne, hogy égőnek fogsz találni, de egy mai hírességet sem ismerek…

- Szerintem nem gáz Soph… én sem- mosolygott rám jókedvűen, miközben megkönnyebbülten fellélegzett, én is elnevettem magamat, mert örültem, hogy van valami, ami közös volt bennünk. 

- És a művészettel, hogy állsz?- kérdeztem hirtelen bizakodásból, mire ő furcsállva megvont a vállát, ahogyan akaratlanul is, de kicsusszant a számon a kérdés. Valahogy feldobódtam a gondolattól, hogy van bennünk némi hasonlóság, azonban gondolhattam volna, hogy egy olyan megtestesült tökéletesség, mint Erik, nem foglalkozik ilyen tré dolgokkal, amiket én annyira szeretek…

- Na és te?- kérdezte illedelmesen, mire fülig szaladt a szám.
   Kicsit mérlegeltem, hogy őszintén válaszoljak-e vagy sem, de végül arra jutottam, hogy sokkal jobb, ha önmagamat adom, mintha megjátszanám, hogy más vagyok, mint aki.

- Én imádom. Sokat szoktam festeni, hogy megőrizzem az utókornak a körülöttünk lévő világot- vontam meg a vállamat félénken, mire ő meglepetten merült el a gondolataiban.
   De inkább gyorsan témát váltottam- Egyébként ők a barátaid, akikkel a Starbucksban voltál?

 - Igen haverok vagyunk- mondta kis fáziskéséssel, gondolom a meglepetése miatt, amiért én ilyen könnyeden váltok témát, de végső soron örültem, hogy válaszolt. Őszintén mosolyogva bólintottam egyet, majd végül elfordítottam róla a tekintetemet.
   Elgondolkozva lépkedtünk egymás mellett tovább, és hagytuk, hogy megint átvegye az uralmat a jótékony csend a könnyed csevegésünk felett. Nem éreztem szükségét annak, hogy baromságokról csiviteljünk, mert ezt a csendet nem is éreztem kínosnak, inkább meghitt lehetőségként vettem számon. Időt kaptunk, hogy mindketten összeszedhessük a magvas gondolatainkat.

- Már megbocsáss, de egyébként, hogy hogy éppen presszós lányként dolgozol?- kérdezte átmenet nélkül Erik, mire, akaratlanul is, de nyomban felsóhajtottam. Az alsó ajkamat rágcsálva hagytam, hogy a tekintetem megint az övét keresse, annak ellenére, hogy eddig még soha nem sikerült megtapasztalnom, hogy milyen az, amikor a szemembe néz.
   Jogos kérdés, ha az ember ilyen "pozitív” érzésekkel jeleskedhet- gondoltam magamban, hiszen eddig voltak olyanok rajta kívül is, akik már kérdezték. Többek között Leah és Susan is, na meg persze apa is, de őt nem is érdekelte annyira, mint másokat…

- Egyrészt, mert a keresztanyukám a góré- mosolyogtam rá erőltetetten, egy jó indok képen, mire a srác hangosan elnevette magát.

- Milyen kis bennfentes valaki- kuncogott pimaszul, mire én csak a szememet forgattam.

- De attól függetlenül nagyon kell a pénz, mert nem akarom, hogy a mostohaanyámnak kelljen kifizetni a továbbtanulásomra a magántanárt- fújtattam kissé türelmetlenül hadarva, mire ő nyomban elkomolyodott, ahogyan meghallotta a hangomban bujkáló megbecsülést, ahogyan Susanről beszéltem.

- Ahogy hallom kedveled és méltányolod a mostohaanyukád- jegyezte meg elgondolkodva, azonban a hangja szinte csöpögött a megértéstől.

- Mintha csak az igazi lenne- mosolyodtam el halványan, de ő már nem nagyon figyelt rám. Hogy őszinte legyek, igazából már én sem arra koncentráltam, amit mondok, hanem hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Mindig is tudtam, hogy az esetek többségében mindig mély tisztelettel beszélek másoknak Susanna-ról. Már volt, hogy Hannah néni is mondta… nem is egyszer.
   De egyszerűen mit tehetnék, ha szinte mindent neki köszönhetek?
   Azonban a figyelmem hamar visszaterelődött a mellettem sétáló Erikre, aki még mindig a saját gondolataival volt elfoglalva. Fürkészve mustráltam a kellemes arcvonásokkal büszkélkedő arcát, és akaratlanul is, de azon kezdtem elmélkedni, hogy bárcsak sejthetném, vajon hol is járhat ilyenkor az esze…

- Magántanárhoz jársz, Soph?- kérdezte váratlanul, furcsállva, mire értetlenkedve felvontam a szemöldököm, mintha nem lenne értelmes a kérdése.
   Ő komoran felhorkantott, ahogyan a félrebillentett arcomat fixírozta, amiről szerintem sütött a tettetett butaság. Először nem tudtam mire vélni a viselkedését velem kapcsolatban, de később nyomban leesett, hogy biztosan nem szereti, amikor egy lány adja a buta libát.

- Ne izélj, többször megpróbálkoztam a rendes sulival, de nem bírtam ott sokáig- védtem meg magamat kis fáziskéséssel, miközben sértetten Erikre néztem, aki csak a fejét csóválta.

- Ne hagyd, hogy a múltad befolyásoljon mindenben. Régen volt már Sophie! Természetesen teljesen tisztában vagyok vele, hogy az igazi szülőket nem lehet pótolni, de nálatok ez részben sikerült- tanácsolta vállvonogatva, mire egy halk sóhaj kíséretében lehunytam a szememet.
   Igyekeztem lenyugtatni magamat.
   Miután még egy öblös sóhaj elhagyta a számat, végül rávettem magamat, hogy legalább gondoljam át a dolgokat, amiket a mellettem baktató srác mondott.
   Végül is… igaza van. Azonban ő nem tudhatja, hogy milyen, ha szinte az egész suli nap, mint nap megbámul, és kinevet a hátad mögött, de elképzelhető, hogy el tudja képzelni. Biztosan rajtam kívül több embernek is vannak gondjai a tömeggel és az ismerkedés minden elképzelhető formájával, de van egy olyan érzésem, hogy én vagyok az egyetlen, aki még csak meg sem próbált tenni ellene valamit. Eddig úgy gondolkodtam, hogy elfogadom magamat olyannak amilyen, és nem igyekszek változtatni a kedélyállapotomon. Maradtam mogorva csaj, amilyen az apám. Ezek szerint azonban kár volt így tennem, mert mostanra csak még nagyobb mértékben tartok a közösségektől.
   Mikor kinyitottam a szememet már ismerős környéken jártunk, így nem láttam értelmét, hogy újból belekezdjünk ebbe a témába. Az út további részében némán sétáltunk egymás mellett. Szerintem így is volt a legjobb. Megnyugtatott a tudat, hogy kivételesen van mellettem valaki, akivel ha akarnék az utolsó pillanatig beszélhetnék, szóval nem tartottam lényegesnek, hogy lányos fecsegésbe kezdjünk. Elég volt a tudat, hogy megtehetném.
  Mikor befordultunk az utcánkba sietősen megálltam a sarkon, jelezve, hogy nem kell tovább jönnie.

- Hogy fogsz innen haza jutni?- kérdeztem bágyadtan mosolyogva, mire ő csak lazán megvonta a vállát és úgy emelte rám a tekintetét.

- Valahogy majd elintézem… értem nem kell aggódni Soph.

- Köszi, hogy elkísértél és meghallgattál- sütöttem le a szememet zavartan, mire fél szemmel láttam, hogy szélesen elmosolyodott.
   Ekkor azonban érdekes lépésre szánta el magát.
   Meglepetten láttam a fél szememmel, hogy Erik az egyik kezével tétován megcirógatta a kézfejemet, mire ijedten összerezzentem az érintés hatására. Éreztem, ahogyan az ujjai nyomán a bőröm nyomban furcsán égni kezd, ennél azonban látványosabb visszahatások is sújtottak engem, hiszen a légzésem szinte hallhatóan gyorsult fel. Paprikapiros arccal dugtam el a kezeimet a hátam mögé, mire ő gyorsan el is kapta a kezét tőlem.

- Köszi, hogy megosztottad velem a gondjaidat- villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt, mintha semmi sem történt volna, mire hálásan felpillantottam rá..

- Egyáltalán nincs mit… jó volt valakinek beszélni egy kicsit a csacsiságaimról- bizonytalankodtam félénken, majd szégyenkezve a fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset. Lomhán elgondolkodtam, hogy vajon hogyan köszönjek el valakitől, akinek pillanatokkal ezelőtt még a lelki bajaimat öntöttem ki, ennek ellenére azonban még alig ismerem egy órája és mondhatni semmit sem tudok róla.
   Kínos szituáció.
   Láttam, hogy Erik a fejével úgy követni minden mozdulatomat, mintha én csak egy egyszerű tv-műsor lettem volna, ami kicsit feszélyezte a már amúgy is nyomasztó helyzetemet - Akkor, szia…

- Csak még egy kérdés- szólalt meg sietősen, amikor látta, hogy hátráltam tőle egy lépést- Holnap is fogsz dolgozni?

- Minden hétköznap ugyanekkor- sóhajtottam fáradtan a kérdésére, mire nagy meglepetésemre hangosan elnevette magát. Annak ellenére, hogy kicsit sértett, hogy ennyire lenézi a melómat, éreztem, ahogyan az én ajkaim is felfelé kanyarodnak, ahogyan a kellemes turnusú hahotáját hallgattam, amit szívem szerint legszívesebben minden nap vágyakozva hallgattam volna.
   Biztos voltam benne, hogy nem akaratból nevetett ki, mert kisvártatva illedelmesen befejezte a röhécselést, miután megzabolázta az arcvonásait.

- Oké, ezt megjegyzem magamnak! Hát, szia te kis szépség- mosolygott rám a napszemüvege és a kapucnija alól, majd gyorsan sarkon fordult és nemes egyszerűséggel elsétált, mielőtt akármit is tehettem vagy mondattam volna.
   Egy ideig még néztem a távolodó alakját, majd, amikor befordult egy másik úton, mérhetetlen öröm járta át a testemet. Az okokat pedig némileg jótékony homály fedte. Éreztem, ahogyan a lelkem szinte pillekönnyűvé válik, ahogyan visszagondoltam a mai napomra. Olyan volt, mintha újjászülettem volna és a félénk és unalmas Sophie megszűnt volna létezni.
   Hatalmas vigyor ült ki az arcomra a gondolataim hatására, és fejcsóválva perdültem meg a tengelyem körül, hogy időben hazaérjek.