A nagybetűs Sors
Én hiszek az igaz szerelemben, tudod? Nem hiszem, hogy mindenkinek megmarad a szeme, vagy sose betegszik meg, vagy ilyesmi, de mindenkinek kellene egy igaz szerelem, és annak legalább egy életen át kellene tartania..
John Green - Csillagainkban a Hiba/76. oldal
John Green - Csillagainkban a Hiba/76. oldal
Az igazat megvallva, a legvadabb álmaimban sem
gondoltam volna, hogy ennyire megszeretek egy regényt, pedig Isten a
megmondhatója, hogy nem éppen a szívem csücskét képezik az olyan nyálasnak
nevezhető írások, amelyeknek ráadásul még a vége is dramatikus. A régebbi
aktuális kedvencem a Pi Élete volt
Yann Martel-től, ami tényleg egy fantasztikus könyv, de nagy meglepetésemre
találtam olyat, ami túlszárnyalta azt a földi csodát. A Csillagainkban a Hiba, ami egy bizonyos John Green nevű férfi
tollából látott napvilágot, egyszerűen még egy magamfajta megromlott csajból is
előcsalogatja a mélyen eltemetett női tulajdonságokat.
Hihetetlen, hogy ezek a gondolatok az én fejemben születtek…
Mázli társaságában várakoztam Soph és
Louis lakása előtt, miközben a nap első sugarainak fényében mohón faltam a
könyvben lévő sorokat. A melengető világosság narancssárgára festtette a jármű
belsejét, amely egy olyan filmbe illő extázisba sodort engem, mint a hősnők
többségét a romantikus bonyodalmak során. Igazán érdekes volt úgy ülni az
ülésemben, hogy ez a jelenet akár egy melodrámában is tökéletesen megállná a
helyét. Normál körülmények között biztosan viszolyogva pofoznám fel magamat,
mondva, hogy nem lankadhat a figyelmem egy másodpercre sem, hiszen ezek a
kellemes érzések mindig csalfa tévutakra terelik a naiv embereket az életük
során. Most azonban furcsamód boldog érzéseket sugallt a szituáció.
Mivel tegnap megígértem a
mostohatestvéremnek, hogy kiviszem őt a reptérre, szavahihető ember lévén már reggel
hatkor az ajtó előtt várakoztam és unalmamban magammal hoztam az új
szerzeményemet. Tudtommal a One Direction magángépe pontban hétkor fog
landolni, na meg persze biztos voltam benne, hogy Tomlinson barátnője elsőként
akarja majd köszönteni a pasiját, így lefekvéskor kénytelen voltam öt órára
felcsavarni az ébresztőórámat, ha örömet akartam szerezni Sophie-nak. Nem
tudom, hogy milyen felindulásból, de tegnap este, miután este kilenc után
elváltunk egymással a mostohanővéremmel, valamiért újból betévedtem a
könyvtárba, ahol nagy meglepetésemre pont a Csillagainkban
a Hiba című kötettel akadtam össze. Az egyik velem egykorú lány éppen akkor
tette fel a Visszahozott Könyvek címkével ellátott polcra, nekem pedig azonnal
felkeltette az érdeklődésemet, hiszen már nem csak a mostohanővérem mesélt
nekem erről a történetről, hanem az interneten is valami olyasmit olvastam,
hogy tényleg megéri belekezdeni, mert ez megváltoztathatja az életedet.
Így hát kikölcsönöztem.
Életem legjobb döntése volt.
Egész éjszaka a lapokat bújtam, hiszen
mire hazaértem Bill már régen a szobájában szunyókált, így senki sem zavart meg
engem olvasás közben. A legkevésbé sem érdekelt, hogy másnapra olyan leszek,
mint egy mosott rongy. Nem számított, hogy Soph szívszerelme holnap érkezik
vissza négy és fél hónap után Londonba. Semmi sem tudott már meghatni. Nem
akartam megvonni magamtól a szórakozás legkisebb csíráját is, hiszen akkor
mégis mi marad nekem a saját életemből?
A matricákkal teleragasztott
olvasólámpám gyér fénye eleinte baljóslatú hangulatot kölcsönzött a regénynek,
azonban ahogyan egyre haladtam előre, egyszerűen képtelen voltam tovább bírálni
magamban a cselekményeket. Következőképpen magamnak kénytelen voltam ugyan, de
bevallottam, hogy teljesen lenyűgözött ez a nagyszerű írás. Hazel Grace Lancaster
és Augustus Waters bimbózó, a későbbiekben aztán elsöprő szerelme egyszerűen az
ujja köré csavart engem is, hiszen ilyen őszinte és bensőséges kapcsolatról már
réges-régen nem olvastam. Jókedvűen nevettem Gus és Hazel mélyenszántó
eszmecseréin, ami ugyan még nem volt akkora dolog, azonban amikor akaratlanul
is, de elkomorodtam a komoly részeknél, akkor ébredtem rá, hogy egy kész
hullámvasúttá változtatott engem ez a könyv. Egyik pillanatban még a boldogság
tetőpontján voltam, azonban amikor rosszra fordultak a dolgok még belőlem is
kicsikart pár könnycseppet a befejezés, hiszen rutinos olvasó lévén nem kezdek
bele egy kötetbe addig, amíg a végét el nem olvastam. Egyszerűen nem tudok mást
mondani, ez a kötet egy mestermű.
Ilyen gondolatok kíséretében rágtam a
mutatóujjamon lévő körmömet, az pedig már csak egy jelentéktelen részletkérdés
volt, hogy ennek következtében a fekete körömlakkomat is lekapartam róla.
Miután felhívtam a mostohatestvéremet, jelezve, hogy megérkeztem, várakozás
közben újraolvastam azt a jelenetet, amikor Hazel felolvasta Augustusnak a
fiúnak szánt dicsérő beszédét, amit egyébként Gus temetésén kellett volna
felolvasnia, de a lány ezt csak neki és egy barátjuknak, Isaac-nek olvasta fel,
ami szerény véleményem szerint remek írói fordulat volt.
Kissé szepegve rágcsáltam az ujjamat,
amikor váratlanul kinyílt Mázli anyósülés felöli ajtaja, mire azon nyomban a hátsó
ülésre dobtam a könyvemet. A másodperc törtrésze alatt igyekeztem nyugodt arcot
erőltetni a vonásaimra, hiszen a váratlan látogató csakis Sophie, az izgága, szerelmes hősnő lehetett.
Fél füllel ugyan még hallottam,
ahogyan becsapja maga után a kocsiajtót, azonban a fülemben dörömbölő vértől
alig hallottam valamit.
- Jó reggelt Leah!- köszöntött vigyorogva, miközben ledobta
magát mellém.
- Jobbat- krákogtam kedvetlenül, ő azonban oda se figyelt
rám, mintha csak egy átlátszó buborékfólia lennék, akit kedvére kipukkaszthat,
ahol csak éri.
- Gyönyörű ez a nap, nem?- kérdezte kivirult arccal, mire én
hanyagul megrántottam a vállamat, hiszen én nem láttam olyan csodálatosnak a
helyzetünket, mint ahogyan ő. Lehangoltan csavargattam a fülemben lévő, pingvin
alakú fülbevalómat, miközben összeszorított ajkakkal meredtem az utca vége
felé. Már éppen némileg összeszedtem volna magamat a Csillagainkban a Hiba által okozott transzból, amikor nagy
meglepetésemre a mostohanővérem kajánul meglökött engem a vállamnál fogva,
miközben hátranyúlt az üléseink között és előrevette az ominózus tárgyat.
Ó,
hogy a macska rúgja meg! - Hé, csak nem megfogadtad a tanácsomat és
szezonális olvasmányt választottál magadnak?
- Fogjuk rá- köszörültem meg a torkomat, miközben
észrevétlenül megdörzsöltem a szememet a kézfejemmel, azonban Sophie előtt
hiába színészkedtem. Ő is pont olyan jó megfigyelő volt, mint az édesapja, ez
nekem pedig csakis rossz ómen lehetett.
- Hahó, azért ennyire nem kell elkeseredned!
- Nem keseredtem el, egyszerűen csak…
- Nekem nem kell hazudnod drágám! Nem kell annak a kemény
csajszinak játszanod magadat, akit előszeretettel alakítasz a nehéz
helyzetekben- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire mérgesen
felhorkantam - Ne szégyelld, ha megríkat egy könyv, hiszen lányból vagy, szóval
a reakciód is teljesen helytálló! Látnod kellett volna engem miután végignéztem
a mozifilmet… édes Istenem, Louisnak napokig kellett vigasztalnia engem, miközben
valami olyasmit darált, hogy egy mondvacsinált történetet nem kell ennyire
mellre szívnom.
- De hiszen meghalt benne az egyik főszereplő, ráadásul pont
Augustus!- csattantam fel dühösen.
- Elhiheted, hogy én is ugyanezt mondtam neki- csóválta meg
a fejét rosszallóan Sophie, mintha valami teljesen nagy marhaságot akarnék a
fejébe verni - Minden nőnemű lény, akinek volt annyi sütnivalója, hogy
elolvasta a könyvet vagy végigkönnyezte a filmet, tudja, hogy ez egy tipikus csajos
dolog, amit a pasik soha nem lesznek képesek felfogni!
- Éljenek az érzékeny nők!- kurjantottam tompán, mire a
mellettem ülő személy szemforgatva felkuncogott, hiszen míg a feminista
hajlamaimmal én teljesen komolyan gondoltam a mondandómat, ő semmi értelmét nem
látta, hogy belebonyolódjunk egy nemek közötti vitába, hiszen Soph korántsem
olyan pofátlan, betegesen őszinte és szókimondó, mint amilyen én vagyok.
Miközben bekötötte a biztonsági övét
valami olyasmiről kezdett beszélni, hogy ha van kedvem, akkor ezen a héten
valamikor megnézhetnénk együtt a Csillagainkban
a Hiba filmet Tomlinson lakásában, azonban az én gondolataim akkorra már
fényévekre jártak.
Mit is mondhatnék, a
hangulatingadozásaim kiszámíthatatlanok.
×××
Egy kelletlen sóhaj
kíséretében lapoztam egyet az ölemben lévő moziműsorból, amely az egyetlen
normális olvasmány volt a repülőtér silány választékából, ráadásul még ezért is
fizetnem kellett! Miközben unottan a térdemre könyököltem és a tenyerembe
hajtottam az államat, csak úgy mellékesen felpillantottam az előcsarnokban lévő
méretes faliórára, amely büszkén hirdette, hogy mindjárt fél nyolc van.
Természetesen ez nem sokat jelentett számomra. Azonban a várva várt banda
repülőgépének hétkor kellett volna megérkeznie, mindennek a tetejében pedig még
mindig se hírük se hamvuk nem volt a fiúknak. Ennek ellenére mégsem értettem,
hogy Sophie miért húzta fel magát ezen az icike-picike zavaró apróságon, amely
semmi konkrétumot nem foglalt magában.
Elhúzott szájjal pillantottam a tőlem
fél méterre lévő mostohatestvéremre, aki a kezeit tördelve járkált előttem fel
és alá. Amikor megérkeztünk még egyáltalán nem volt ilyen stresszes, hanem
önfeledten cseverészett velem az jelenlegi kedvenc énekeseiről, azonban amikor
az óra elütötte az áhított időpontot, onnantól kezdve egyszerűen képtelen
voltam bírni vele. Úgy viselkedett, mint egy neveletlen óvodás, akinek csikart a hasa, mert túl sok édességet tömött magába! Eleinte csak izgatottan mocorgott a mellettem lévő, meglehetősen
kényelmetlen műanyag széken, azonban tíz perc elteltével átmenet nélküli
hisztiroham tört rá, amelyet nem tudtam orvosolni.
Bár nem is nagyon próbálkoztam.
Pislogva figyeltem, ahogyan a
mostohanővérem idegességében minden elképzelhető baromságot elmotyogott
magában, én azonban még csak kísérletet sem tettem arra, hogy megnyugtassam. Merev
jégszoborként trónoltam mellette. Szemforgatva hallgattam a tré képzelgéseit,
amelyek keretében a szeretett pasijának a magángépe az óceán közepén landolt,
meg mindenféle ezzel kapcsolatos marhaság. Ugyan Sophie egyszer sem fordult
hozzám - hátha esetleg egyetlen kedves szó is elhagyja a számat - én azonban
mégis tüntetően beletemetkeztem a vett moziműsorba, hogy még csak a
segítségnyújtás esélye se tűnjön fel egyikünknek sem. Én minden erőmmel azon
voltam, hogy eltereljem a gondolataimat a mostohatestvéremről, ami nem volt
éppen egy egyszerű feladat, mivel elég hangosan csacsogott magában. Kezdetben
még a hajamat is az arcom elé szórtam, nehogy észrevegye, hogy rajta kívül én
is ugyanazokra az ominózus személyekre várakozok, de nagy meglepetésemre a lány
egyszerűen keresztülnézett rajtam, végül pedig fel is emelkedett mellőlem,
mintha nem bírná, hogy a jelenlétemben borul ki a bilije.
Eredetileg ugyan sértette a
méltóságomat Soph cselekedete, végül azonban be kellett látnom, hogy teljesen
jogosan távolodik el tőlem. Míg én egy magányos és elkeseredett szingli voltam,
ő boldog párkapcsolatban élt egy olyan pasival, akit a világ minden pontján
éltetnek. Ennek tudatában egy külsős helyében én sem fordulnék egy olyan
magának való csajhoz, mint amilyen én voltam.
Nos, akkor erről ennyit.
Ilyen negatív gondoltok kíséretében figyeltem,
ahogyan a mostohanővérem elindul az információs pulthoz, hogy megérdeklődje a
landoló gépek menetrendjét. Miután a hömpölygő tömegben eltűnt az ombre stílusban
befestett hajkoronája, esküszöm, minden erőmmel azon voltam, hogy megértsem a
visszavonhatatlan kötődését ahhoz az öt majomhoz.
Lehunyt szemekkel próbáltam a helyébe
képzelni magamat, hátha csak egy leheletnyit is át tudnám érezni azt a mély
aggodalmat, amely most dominánsabbnak bizonyult minden másik emóciójánál. Nagy
szégyenemre még én is kreáltam a kavargó gondolataim közepette egy olyan
történetet, amelynek keretében megpróbáltam elképzelni, ahogyan lezuhan egy
olyan repülőgép, amelynek az utasaival volt alkalmam személyesen is találkozni.
Azonban valami oknál fogva ez a cselekedet semmilyen érzelmet nem tudott
kiváltani belőlem, így egy új módszerhez folyamodtam.
Igyekeztem csak egy másodpercre is
megérteni, hogy Sophie mégis miért szeretett bele abba a bárgyú Tomlinsonba,
ráadásul mi volt az az egy dolog, ami miatt habozás nélkül képes volt elhagyni
a családját, beleértve engem is. Próbáltam magam elé képzelni az udvarlója
arcvonásait, azonban hiába törtem magamat, én egyszerűen nem láttam olyan
helyesnek és szerethetőnek Louis arcát, mint ahogyan a mostohatestvérem.
Nekem meglehetősen egyszerű kis tucatsrácnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy a vagyonán kívül mégis mi bírhatja maradásra Soph-ot,
hiszen tudtommal a barátja nem volt éppen egy akkora agytröszt, akivel
tiszteletből összekötöd az életedet. Halványlila gőzöm sem volt, hogy mi olyan
rendkívüli abban a féleszű Tomlinsonban. Hihetetlen, hogy egy olyan férfit
szeretett, aki bármelyik pillanatban hűtlen lehet hozzá, hiszen az esetek nagy
többségében a srác nem is tartózkodott Londonban, hanem járta a világot az
idióta haverjaival. Négy ökör társaságában kornyikál olyan tizenéves
kiscsajoknak, akik még semmit sem tudnak az életről, tetejében pedig már így is
rakatra kereste magát és sikert hozott a társaival annak az anonim
menedzsernek, akinek nem tudom kapásból a nevét.
Tippem sem volt, hogy mit talált benne
olyan vonzónak.
Miért én vagyok az egyetlen olyan lány, akire
semmilyen hatással sincs?
Tényleg ilyen kőszívű hárpia lennék,
hogy még azt sem sajnálnám, ha meghalna?
Komolyan ennyire hidegen hagy minden
vele kapcsolatos dolog?
- Mi az, hogy nem adhat ki belső információkat?- összevont
szemöldökkel kaptam fel a fejemet arra az éktelen rikoltásra, amely az egész
előcsarnokban jól hallhatóan visszhangzott.
Eleinte csak tanácstalanul kapkodtam a
tekintetemet az emberek között, azonban amikor megpillantottam az idegbeteg
Sophie-t az egyik pultnál, azonnal felemelkedtem a helyemről és egy kis
furakodást követően sikeresen oda is verekedtem magamat a lány mellé.
Nem hagyhattam, hogy valami hülyeséget
csináljon.
- Mi a baj Soph?
- Ez a tyúk nem hajlandó megmondani, hogy mi van Tommoékkal!-
panaszolta a mostohanővérem felháborodottan, de ezt is csak félvállról, hiszen
túlságosan el volt foglalva vele, hogy farkasszemet nézzen a feldúltnak látszó,
szőke recepcióssal - Nézze hölgyem, nekem mindenképpen meg kell tudnom, hogy
mikor fog leszállni az a kibaszott repülőgép, mert azon utazik a barátom,
akivel már durván egy fél éve nem is találkoztam, szóval…
- Négy és fél hónapja- kotyogtam közbe rosszallóan.
- Tök mindegy!- oltott le Sophie visongva, miközben
várakozásteljesen pillantott vissza az előbbi beszélgetőpartnerére, aki
tetetett türelemmel pillantott végig a mellettem álló lányon, bár az arcán már
látszott, hogy hamarosan nála is el fog szakadni a cérna.
- Kisasszony, nagyon kérem, ne engem zaklasson a gyermeteg
kéréseivel, hiszen már megmondtam, hogy ilyen információkat nem adhatok ki
idegeneknek! Az a repülőgép, amelyet említett, nem tartozik a hatáskörünkbe és
mivel nem a vállalat tulajdona, nem tájékoztatnak minden alkalmazottat azokról
a külső féltől származó gépekről, amelyek…
- Teszek rá, hogy miről tájékoztatják önt, asszonyom, amikor
a pasim nem hajlandó felvenni a telefont és még csak egy cseszett üzenetet sem
írt! Tényleg ennyire szőke lenne, vagy a hajszín csak rásegít az
értetlenségére?- rikoltozott a mostohatestvérem, mire zavartan megköszörültem a
torkomat, hátha ezzel sikerül egy kicsit lehűtenem, hiszen egyre többen
figyeltek fel a kis összeszólalkozásra, ami egyáltalán nem kecsegtetett semmi
jóval.
- Ne add már elő itt a hattyúk tavát, amikor te is tudod,
hogy a repülőgépeken nem lehet használni a mobiltelefonokat! Csak a pilótának
van működőképes telefonja, ha pedig baj lenne, arról már régen értesültünk
volna, hiszen egy olyan puccos magángép nem tűnhet el nyomtalanul Amerika
partjainál- érveltem hunyorogva, azonban Sophie egyetlen pillantással el tudott
hallgattatni engem, mire megadóan felemeltem mindkét kezemet, jelezve, hogy
semmit sem mondtam.
Nem mondom, meggyőző tud lenni, hogyha
akar.
A szemem sarkából láttam, hogy a lány
már éppen nyitotta volna a száját, hogy tovább vitázzon az idegen nővel, amikor
váratlanul recsegve megszólalt a hangszóró. Én ugyan nem teljesen értettem,
hogy miről papolt olyan hosszadalmasan a megnyerő hang, amikor azt ecsetelgette,
hogy azok az utasok, akik nem várakoznak, hagyják el az épületet, azonban
amikor a landoló gépek menetrendjére pillantottam és megláttam, hogy egy újabb
monstrum készül visszatérni a földre, azonnal megértettem, hogy ez nem egy
egyszerű utasszállító, hanem AZ a járat.
És természetesen nem én voltam az
egyetlen, akinek ez feltűnt.
Mire egyet pislantottam a mostohanővéremet
már el is nyelte az egyik újonnan megérkezett utastömeg. Meglepetésemben
hangosan utána kiáltottam, ő azonban oda se bagózott rám, hanem tovább lökdösődött,
hogy az egyik zölden világító kapu közelébe juthasson. Hiába szólongattam, még
csak a füle botját sem mozdította. Fújtatva figyeltem, ahogyan a könyöke
segítségével próbál utat törni magának, mire egy hangos horkantás kíséretében
ellöktem magamat a pulttól, majd miután futtában elnézést kértem a recepcióstól
sietősen Soph keresésére indultam.
Pipiskedve próbáltam átlesni a
hömpölygő tömeg felett, azonban mivel az égiek engem rendkívül alacsony
termettel áldottak meg, ez a feladat kifejezetten lehetetlennek bizonyult.
Reménykedtem benne, hogy a mostohanővérem nem fog teljesen elfeledkezni rólam,
hiszen teljesen tisztában van vele, hogy időzített bombává válok, ha
tehetetlenül kell lődörögnöm az emberek között. Horkangatva kerültem ki az
olyan tömegeket, amelyeken képtelen lettem volna átfurakodni, azonban
kíméletlenül trappoltam át minden családon, akik az utamba kerültek. Elszántan
függesztettem a tekintetemet arra a kapura, amely felé Sophie is elindult, így
mertem remélni, hogy ott majd összeszedhetem a pusziszkodó szerelmespárt és
végre hazamehetünk.
Fogcsikorgatva léptem át az egyik
öregasszony bőröndjét, aki a szemüvegét igazgatva hallgatta a dadogó
barátnőjét, aki éppen valami olyasmit mondott neki, hogy mennyire nagylelkű a
volt főnökük, hogy még a nyugdíjasokat is meghívta a céges kirándulásra. Már
majdnem teljesen elvesztettem az irányítást a testem felett, amikor hirtelen
megpillantottam Louis Tomlinsont.
Megismertem azt a szürke
baseballsapkáját, amelyet egyszer az egyik barátja is viselt, amikor Sophie
társaságában meglátogattam őket, ráadásul elég árulkodó jel volt, hogy egy
civil ruhába öltözött biztonsági őr is mellette slattyogott, hátha így sikerül
távol tartaniuk azokat a szemfüles rajongókat, akik netalántán nekiesnének a rábízott
hírességnek. A másodperc törtrészéig csak lábujjhegyre állva figyeltem, ahogyan
a csomagjai kíséretében megigazítja a kék farmerdzsekijét és hátrasimítja a
hosszúra nőtt barna haját, miközben a föld felé hajtotta a fejét, ezt követően
azonban végre valahára cselekvésre szántam el magamat.
Sietősen a fejem fölé emeltem a
karjaimat és erőteljesen kalimpálni kezdtem, hátha a srác észrevesz engem,
azonban még mielőtt felém fordította volna az arcát, hirtelen egy ombre hajú
lány ugrott a karjaiba, amit csak egy sokatmondó szemforgatással díjaztam.
Ezek szerint a mostohatestvérem is kiszúrta őket.
Hamarosan megpillantottam Tomlinson
mellett a sötétszínű, göndör hajkoronával ékeskedő Harry Stylest is, aki egy
fekete, feliratos pólóban feszített, mellé pedig egy szürke inget vett fel, amelynek
az árából biztosan megmenthettem volna egy egész állatmenhelyet, hiszen a
megveszett fanok biztosan milliókat perkáltak volna egy olyan ruhadarabért,
amit maga a kedvencük viselt. Még innen is tökéletesen láttam a narancssárga
hajpántját, amelynek segítségével hátrafogta az arcát keretező rakoncátlan
tincseit. Neki is veszettül integettem, hátha egyikük észreveszi, hogy
visszatart a tömeg, váratlanul azonban egy erős kéz ragadta meg a karomat.
- Sajnálom kisasszony, de az előírás szerint, ha egy gépre
sem várakozik, akkor ki kell kísérnem az épületből- jelentette ki fennkölt
hangon a One Direction egyik gorillája, hiszen nyílván feltűnt a személyzetnek,
hogy elszántan próbálok a srácok közelébe férkőzni.
Csak én lehetek ennyire „szerencsés”, hogy még ebbe is belekeveredek.
- Nézze uram, én lennék a legboldogabb ember a világon, ha
végre kimehetnék, de az a lány, aki éppen lesmárolja az egyik bandatagot
történetesen a mostohanővérem és nekem kell hazafurikáznom a gerlepárt, szóval,
hogyha megengedné, akkor...
- Bocsásson meg, de
ennél sokkal cifrább alibiket is hallottam már, szóval nagyon szépen kérem,
legyen szíves, engedje meg, hogy elkísérjem a kijáratig- forgatta meg a szemeit
látható unalommal a kopaszra borotvált férfi, mire felháborodottan rántottam egyet
a karomon, ő azonban elszántan a kijárat felé kezdett toszogatni engem, meg sem
várva, hogy válaszoljak.
Elkeseredett dühvel pillantottam hátra
a vállam fölött, hátha az egyik pasi felismer engem, azonban hiába integettem a
fél kezemmel a felém közeledő Liam Payne-nek, ő lehajtott fejjel szorongatta a
kezében lévő tömött bőröndöt, miközben három vagy négy gárdista társaságában
próbált életben maradni, hiszen több élelmes csajszi is kiszúrta, hogy a
közismert banda éppen most érkezett vissza Londonba. Prüszkölve haraptam be az
alsó ajkamat, miközben egyre több hangos sikoly törte meg a repülőtér moraját.
Az erőszakos „hívek” minden erejükkel azon voltak, hogy közelebb férkőzhessenek
álmaik pasijához, miközben a testőrök igyekeztek meggátolni, hogy a mindenre
képes anyamedvék darabokra szaggassák az egyik bandatagot. A szemem sarkából
még láttam, ahogyan egyre több vaku csattan el, hiszen a mai fiatalok ahelyett,
hogy a kezükbe vennék az életüket és normálisan viselkednének, azonnal
közösségi oldalakon posztolják a fejleményeket, ezzel kérkedve azzal, hogy ők
milyen szerencsésnek mondhatják magukat, hogy testközelből találkoztak a One
Directionnel.
Jesszusom, kíváncsi vagyok, hogy hányan kívánnák a halálomat, hogyha
megtudnák, hogy a mostohatestvérem a drágalátos Louis Tomlinson barátnője.
Ilyen gondolatok kíséretében
hagytam, hogy az engem ráncigáló gorilla kivigyen a szabad ég alá. Szerencsére
hamarosan kiszabadulhattam a fülsüketítő hangzavarból, amit öt egyszerű fószer
jelenléte okozott, de jelen esetben inkább megkíméltem magamat a nyilvános
méltatlankodástól és sietősen a kocsim felé irányítottam a lépteimet, hiszen
nagyon reméltem, hogy Sophie-nak lesz annyi esze, hogy Mázli felé tereli a
pasiját. Bár már teljesen tisztában voltam vele, hogy amikor Louis-val van,
akkor olyan mintha minden érzékszervét kikapcsolták volna és egy olyan
visszavonhatatlan extázisba zuhan, ahonnan maximum csak pár nap múlva tár
vissza.
Már csak fél füllel hallgattam,
ahogyan az engem kitessékelő testőr nagyvonalúan elnézést kér, amiért ilyen
udvariatlanul viselkedett velem, azonban pillanatokon belül már el is tűnt
mellőlem, hiszen minden bizonnyal az összes jelenlévő férfierőre szükség volt,
hogy a megveszekedett lányokat vissza tudják fogni. Meglepetésemben csak szótlanul
zsebre tettem a kezemet, majd miután egy pillantást szenteltem a furcsán
fénylő, kékes színekben játszó égre, lehajtott fejjel emlékeztem vissza a saját
érzéketlenségemre, amely mondhatni már az egész lényemet megfertőzte.
Hiába
próbálok nagyobbnak látszani másoknál, amikor ugyanolyan jelentéktelen kis
tacskó vagyok, mint az a sok korombeli lány, akik nincsenek tisztában a saját
értékeivel. Én megvetem őket, önbizalomban nem szenvedek hiányt, valahogy
mégis… olyan furcsa érzésem van, mintha egy torzító tükörbe pillantottam volna.
Mintha maga a nagybetűs Sors akarna figyelmeztetni engem, azonban arról még
fogalmam sincs, hogy mire...
××××××××
Kedves Olvasók!
Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak ketten
vettétek a fáradtságot, hogy kommenteljetek az előző fejezethez, ennek
következtében kicsit később hoztam a következő részt. Félre ne értsetek, nem a
kicsinyes bosszú vezérelt, hanem az iskolakezdés, na meg persze a gyermeteg lelkem
egy része reménykedett benne, hogy időközben esetleg többen is szenteltek rám
időt, de természetesen, ami nem megy, azt nem kell erőltetni… én nem is tettem,
egyszerűen csak vártam. De fölösleges volt.
Ja igen,
és szomorú voltam a két leiratkozó miatt is, de ezt nem szeretném tovább
taglalni, hiszen nem szeretnék még melankolikusabb hangulatban lenni, mint
amilyenben egyébként is vagyok, szóval erről ennyit.
Nos, akkor még egyszer bocsánat a
késésért!
Aki esetleg még erre téved, annak utólag
is jó olvasást kívánok, már ha lesz olyan, akinek lesz türelme végigbogarászni
a bejegyzésemet…
Kitartást kívánok mindenkinek az iskolára!
Nadia
Nadia